Az örömről írok most. Arról, ami szabad szemmel alig, de szabad szívvel egészen jól látható.

 

Karl Ove Knausgård Tél című kötete számomra perspektívaváltás volt, december utolsó napjaiban kaptam egy új látásmódot és tengernyi új kérdést. Ez a kötet vetette fel bennem azt a kérdést is, amely ezt a szöveget vezérli: tudunk-e örülni úgy, hogy mi magunk teremtjük meg saját magunk számára az örömöt? Knausgård „A vidra” című fejezetben egy szigeten töltött magányos hónapokról számol be, ahol a magányában egy vidra lett a társa. — Milyen jó, hogy nem kell egyedül magányosnak lennünk. A szerző figyel, mégpedig úgy, ahogyan csak kevesek képesek, egészen eredeti és gyermeki nyitottsággal. Így vett észre a hóban egy „csúszdaszerű pályát”. A sejtése pedig beigazolódott, ez a vidra saját maga alkotta, egyszerű játszótere volt.

 

„Egy délután a vidra felbukkant a domb tetején […] Lefutott a kitaposott nyomhoz, onnan lecsúszott a domb aljára, aztán behuppant a vízbe, lebukott, és eltűnt a szemem elől. A csúszdázásra semmi gyakorlati oka nem volt, csupán a játék kedvéért, öröméért tette. És az, hogy ez a magányos, ragadozó teremtmény hirtelen felülkerekedett az ösztönökhöz kötött létén, és élvezni tudta az életet, reménnyel töltött el […]”1

 

Kelthet-e mindez reményt bennünk? Tudunk-e mi is ilyesféle örömökre lelni? Mert az, hogy az „élet apró örömei” — mint mondjuk — megörvendeztetnek bennünket, az nem kérdés. Azonban ezekre sokszor szerény, de vigasztaló adományként tekintünk, egyfajta jutalomjátékként, ami a sok rossz után már igazán kijárt. Ez a véletlen értéke, a sors juttatása. Mert azért olykor mégiscsak kegyes. Ám gyakran még csak észre sem vesszük ezeket az apró örömöket, mert eltakarja a reménytelenség szürkülete, ha pedig észre is vesszük, nem tudunk utánuk nyúlni, mert túlságosan belegabalyodtunk már a nehézségek hálójába, amely lefogja a kezünket és bezárja a lelkünket. Nem egyszer csak utólag látjuk meg őket, amikor már az egyébként is apró öröm intenzitása alig észlelhető mértékűre csökkent. Persze keressük az örömöket, bármekkora homályban is bujkáljanak. Keressük őket, de meg tudjuk-e teremteni számukra a körülményeket?

 

A vidra-történet igazi tanulsága számomra az örömteremtés spontaneitásában és ösztönszerűségében rejlik. Azt hiszem, nekünk, embereknek nehezünkre esik az ilyen ösztönösség. Bár ez sem tűnik egészen igaznak, a szexuális vágy és az egyéb fiziológiai szükségletek (például az evés és ivás) kielégítésében sokszor az ösztönök dominálják a viselkedésünket. (Bizonyára akadnak üdítő — vagy kiábrándító — kivételek, de alapvetően hajlamosak vagyunk átengedni magunkat az ösztönök elemi erejének, ha máskor nem is, hát az úgynevezett „gyenge pillanatokban”. Bármennyire is szeretném, hogy az életem minden mozzanatát lefedje a reflexió, egyszerűen nem ér végig a megéléseim teljes spektrumán. Talán így is van jól, talán a reflektálatlan, spontán vágyaknak éppúgy énképző szerepe van, mint a reflektált vágyaknak.)

 

Ugyanakkor amikor csak tehetjük, igyekszünk teret engedni a reflexiónak, megismerhető, megérthető és már felfedezett utakon próbálunk járni. A szavak útján, a jelentések mezején. A magányt is megpróbáljuk kifejezni, ha verbálisan nem megy, a képi alkotáshoz fordulunk. Minden idegszálunkkal a megértés felé törekedve. Rosszabb esetben a társaság-keresést látjuk kiútnak. Pedig a magány sokszor egészen belül van, a külső érintkezés, a kapcsolódást nélkülöző interszubjektív viszonyok nem oltják ki. A szavak útja pedig épp annyira bizonytalan, mint amennyire megnyugtatónak tűnik és éppoly rögös, mint amilyen gondtalanul szeretnénk siklani rajta. Úgy próbálunk kisétálni a magányból, hogy közben ezer szállal kötjük magunkat a világunkhoz és annak jelentéseihez. Ez a kötődés a fogódzónk. Ez a kötődés a spontaneitás gyilkosa. Vagy talán a világunk tágassága nyeli el.

 

Az állatoknak bizonyos szempontból talán könnyebb lehet az, hogy önmaguknak létrehozzák az öröm helyzeteit, hiszen „világszegény” élőlények lévén csak a saját közvetlen közegüket és környezetüket ismerik,2 azt sem minden apró részletében, így a még felfedezetlen territórium-részletek és az állatban rejlő képességek összjátéka az öröm forrásául szolgálhat. A „vidránk” esetében a csúszda kialakítása volt a felfedezés, amelyet vélhetően nem hosszas tervezés és mérlegelés előzött meg, tervrajzok sem készültek a csúszdához. Talán csak egy véletlen megcsúszás eredményeként érezte azt, hogy a napi tevékenységekbe a csúszkálás vidámságot hozhat, az ösvény további taposása pedig még csúszósabb talajt. A megszokott környezet új arcát mutatta, a spontaneitás pedig ki is aknázta az ebből eredő örömöket.

 

Csakugyan az állat kiváltsága volna az ilyesmi? Mi, emberek nem alakíthatunk ki hasonló helyzeteket? A mi közegünk, a világ új arca nem bukkanhat fel? Az ilyesfajta felfedezésekhez való eljutást gátolja, ha görcsösen markoljuk a jelentéseket, amelyek mentén a világhoz való viszonyunk kialakult. Viszont új felfedezések még a jelentésekkel szegélyezett világhoz való viszonyulásunkban is kialakulhatnak. Főleg, ha az embert „világképzőnek” tartjuk, hiszen ez a világhoz való viszonyulás bővíthetőségét jelenti.3 Viszont nem feltétlenül kell elhagyni azt a szűkebb közeget, ahol éppen vagyunk, épp csak a jelentések gyeplőit kéne lazábban tartani, utat engedni a beszökő új jelentéseknek. Ám ehhez a korábbi összefüggés-fogódzók nélkül kell maradnunk. Vagyis magunkra kell maradnunk — egészen. A magány maga után vonhatja ezt. Úgy tűnik, a magány még nekünk is esélyt adhat a spontaneitásra és arra, hogy új jelentésekre leljünk. Talán még valamiféle ösztönösséget is hagyhatunk beosonni a spontaneitásba. Talán valóban van mit tanulnunk a vidrától. Talán a pillanatnyi örömöket a ködlepte magányba beengedő ösztönök elfogadása is jelentheti önmagunk meghaladását (?).

 

[1] Karl Ove Knausgård: Tél. Ford. A. Dobos Éva. Magvető, Budapest, 2022., 121.

[2] Vö. Martin Heidegger: A metafizika alapfogalmai. Világ – végesség – magány. Ford. Aradi László (1–38. §) – Olay Csaba (39–76. §). Osiris Kiadó, Budapest, 2004., 230–255., különösen a 249. és 254. oldal

[3] Heidegger, 2004., 249.