Jenny Joseph: Figyelmeztetés
Ha öregasszony leszek, lila ruhákat hordok majd
Piros kalappal, ami nem megy hozzá és hozzám sem illik.
A nyugdíjam elköltöm konyakra és nyári kesztyűre
meg szaténszandálra, és azt mondom: nincs pénzünk vajra.
Leülök majd a járdán, ha elfáradok
És felfalom az ingyenes bolti kóstolókat és megnyomom a vészcsengőket
S botomat végighúzom a közterületi védőkorlatokon.
És bepótlom, mit elvett ifjúságom józansága,
Papucsban járkálok majd az esőben
És virágot szedek mások kertjében
És megtanulok köpködni.
Förtelmes blúzokat hordhatsz és meghízhatsz
És megehetsz másfél kiló kolbászt is egyszerre,
Vagy egy héten át csak kenyeret és savanyúságot
És felhalmozhatsz tollakat, ceruzákat, söralátéteket és egyebeket – dobozokban.
De most még olyan ruhák kellenek, amelyek megőrzik unalmasságunk
És fizetnünk kell a lakbért és nem káromkodhatunk az utcán
És jó példát kell mutatni a gyermekeknek.
Barátokat kell áthívnunk vacsorára és olvasnunk kell az újságokat.
De nem kéne-e gyakorolnom egy kicsit már most?
Nehogy az ismerőseim túlságosan megbotránkozzanak,
Amikor hirtelen megöregszem, és elkezdek lilát hordani.
Fordította: Enesey Diána
Az élet évszakjairól
(Jenny Joseph: Warning című versére)
Már szürkül a lakás, sziluettes félhomályban ül az ablakpárkányon, időnként beletúr a hajába. Egyre ritkábban keresi a fekete tincseket a fehér és a szürkés szálak rengetegében. Most inkább az aszfalt szürkeségével egybeolvadó tájat fürkészi, mintha értelmet keresne benne, de végül csak addig a kérdésig jut, hogy van-e értelme még szellőztetni, beengedni az ősz lucskos, füsttől és szmogtól nehézkes levegőjét. Végül egy laza és ledületes mozdulattal bukóra nyitja az ablakot, és rögtön megcsapja az ősz elmúlás-szaga. Hallja, ahogy a járdán sétálók falevélben csoszognak, már bokáig ér. Csak az ilyen percekben érti meg – de sosem végérvényesen –, hogy miért tekintik az őszt az elmúlás, a kopogtató halál évszakának. Végső soron minden évszakban elmúlik valami, sőt, minden életszakaszban is, sokan túl korán veszítenek el mindent vagy épp azt, ami a legfontosabb. Vajon ők már életük telét élik, amikor még a delénél sem járnak? – ezen a képzavaron kicsit elmosolyodik, aztán visszatér a gondolataiba. Sorra veszi, vágóképszerűen, majd inkább sorjázó pillanatképekben jeleníti meg maga előtt a saját veszteségeit. Legjobban a fiatalságát hiányolja, de nem az átélt kalandokat, sokkal inkább mindazt, ami nem adatott meg, amit a saját gátlása nem engedett neki. Talán a soha meg nem történt eseményekből lesznek a legsúlyosabb veszteségek, tátongó, kitölthetetlen űrt hagynak. A megélt dolgok után jobbára maradnak emlékek, azok jeleket karcolnak az idő síkjára. Nem így az elmulasztott lehetőségek. Azok az időben nem hagynak nyomot, csak a „talán majd máskor” hiteltelen ígéretével nyújtják végtelenségig a jövőt, mígnem kiderül, hogy véget ér. Most a pótolható dolgokra gondol, az élet hamis ciklikusságára, arra, hogy huszonötévesen járt már élete telében, ami pár év múlva néhány napnyi tavaszba, majd tündöklő nyárba fordult, aztán ősz híján köszöntött be az újabb tél. Persze legjobban a valódi tavaszt hiányolta, a maga szeszélyével, az esős napokkal, a széllel vonuló felhők mögül előbukkanó gyenge, de erejét fitogtató napsütéssel. Arra gondolt, hogy az ilyen szabálytalan élet-évszakok változásai közepette az évek és az életszakaszok megtréfálhatóak.
Amikor már tényleg öreg lesz, bepótolhat mindent, tét nélkül botránkoztathatja meg az embereket. Fiatalkorában úgysem lehetett volna benne ekkora felszabadultság, a következmények minden utcasarkon lesben álltak, várva, hogy mikor törhetnek a jövőjére. De nemsokára élhet a permanens jelennek. Úgyis régóta vallja, hogy az, amit többnyire az élet rendjének szoktak nevezni, valójában a legnagyobb káoszt jelenti, mert túl korán kell meghozni az egész életet meghatározó döntéseket. Ezek az elhatározások többnyire másképp alakultak volna, ha adatik még tíz-tizenöt év gondolkodási idő, de mi csak végigrohanunk az életen, mint a pályaudvaron, fél szemünket mindig a menetrenden tartva. Sóhajtott. Amikor az időszerűtlennek tűnő döntésekre gondol, mindig eszébe jutnak Kierkegaard szavai: „Nevess a világ ostobaságain, meg fogod bánni; sirasd el, azt is meg fogod bánni; vagy nevetsz a világ ostobaságain, vagy elsiratod őket, mindkettőt megbánod.”1 Halványan elmosolyodik, néha nevetni is szokott ezen, mert van abban valami botránkozást keltően különös, hogy a szerző ugyanígy ír a házasságról és az önmagát felakasztó emberről. De valójában nem is a gondolatsor abszurditás határán mozgó képein nevet, hanem a tétel igazságán. Az élet nagy igazságait néha nem fájdalmas sóhajokkal, megkeményedett arcvonásokkal vagy könnyekkel ismerjük fel, a nevetés is az azonosulás és a ráeszmélés jele. Mosolya kesernyéssé válik, amikor elindul az ablaktól a gardrób felé. Kitalálta, hogy már most keres magának olyan ruhát, amit majd évek múlva, akkorra már lázadóként hordhat. Hosszú percekig lapozgatta az ingeket, zakókat, blézereket, amikor a szekrény ritkán látogatott, hátsó zugában megpillantott egy évekkel ezelőtt vásárolt darabot: éktelenül lila blézer. Nem is tudja, milyen tudatállapotban vehette meg, de illik hozzá a rózsaszín csíkos ing, már csak egy kis disszonancia hiányzik, a napokban keres majd egy olyan kalapot, ami a legkevésbé sem való ehhez a szetthez. Most viszont a telefonján beállított emlékeztető kizökkenti. Két óra múlva érkeznek a vendégek. Az ábrándozásba mindig olyan szemérmetlenül kúsznak be a hétköznapok. Ám a szórakozott félmosolyt, amit az későn eljövő fiatalság ígérete rajzolt az arcára, nem tudja letörölni a valóság.
[1] Kierkegaard, Søren: Vagy-vagy. Ford. Dani Tivadar. Budapest: Osiris, 2019, 40.