Lehet, hogy ez egy egyszerű elemzés lesz, de az is lehet, hogy a szerelem apológiája. A szerelem külső és benső közti finommozgásait szeretném nyomon követni Woody Allen Annie Hall című filmjében.

 

Elöljáró megnyilatkozás: Az Annie Hall valamiképp tükröt tart elém, ez talán azért is van, mert az életem jelentős részét ,,fejben” élem. — Jaj, de unalmas lehet, gondolhatják sokan, de valójában nincs erről szó (persze ha lenne, nyilván akkor sem vallanám be), elég sokfelé cikáznak azok a gondolatok. A film rengeteg pillanata tükrözi a saját élményeimet, emellett Woody Allen stílusa és humora is nagyon közel áll hozzám, ám mégsem ezek voltak a legnagyobb motivációs erők a lenti elemzés elkészítéséhez, hanem az utolsó jelenetek utolsó mondatai:

 

,,Az ember a művészetben mindig tökélyre törekszik, és igyekszik megvalósítani azt, ami az életben nem sikerült.”

,,Alaposan elbeszélgettük az időt, de nagyon jó volt Annie-t újra látni, ismét meggyőződtem róla, milyen nagyszerű ember, egyszerűen örültem, hogy ismerem.”

Vagy a szerelemről alkotott felfogás: ,,…teljesen irracionális, őrült, abszurd dolognak tartom, de elmondhatatlanul vágyom utána…”

 

Igen, azt hiszem, annyi dolgunk van, hogy ezekre a mondatokra álljunk, s róluk – mint biztos talajról – kezdjük meg a gondolati utunkat.

 

Az első lépésem mindenféle taktikát nélkülöz. Némi csüggedés jut osztályrészül mindazoknak, akik most egy jól felépített és hozzáértő filmkritikát várnak, ilyet egészen biztosan nem tudok nyújtani, ráadásul ismét ugyanazt fogom tenni, mint általában: megpróbálom kifejezni a kifejezhetetlent.

 

Fogalmi tisztázás: Ígérem, ez az utolsó pontja a bevezetésnek. Viszont elképesztően fontos. Reménytelen szerelem nem létezik. A téves szóhasználattól a legnagyobb jóindulattal óvnék mindenkit, vagyis elsősorban magamat, mert ki tudnék futni a világból, ahányszor meghallom ezt. Azt hiszem, semmilyen véges dologra nem irányulhat annyi remény, mint amennyi ezekben a be nem teljesült szerelmekben van.

 

Woody Allen Annie Hall című filmje remek lecke a szerelemről. Nincs benne idealizáló hajlam, annak ellenére sem, hogy a kapcsolat történetét retrospektív módon követhetjük figyelemmel. Nem tökéletes boldogság állapotaként ábrázolja, a hétköznapiság minden apró (vagy éppen nagyobb) tévesztése és kínossága ott lapul már Alvy Singer és Annie Hall első találkozásától kezdve. Az összecsiszolódásukban a megszokás és a megszokhatatlanság kettőssége mozog, vagyis az a kihívás, hogy a másik furcsaságaival együtt kell élni. A kapcsolat konfliktusaiba, viharos mozzanataiba éppúgy bepillantást nyerünk, mint a csodás pillanatokba.

 

Első közelítésből talán azt is gondolhatnánk, hogy Annie a naiv, fecsegő karakter, Alvy pedig az elmélyült, ám a köztük kialakuló különleges viszonyban még a leginkább meghatározónak tűnő tulajdonságaik is egymásba átjátszani látszanak. A másik minél teljesebb megismerése kulcsfontosságú: ennek érdekében lépünk le — hol Alvy-vel, hol Annie-vel —  a jelen szerelem-horizontjáról, s kalandozunk a régmúlt szerelmek emlékei között, vagy épp Alvy gyermekkorának helyszínein. Ami benső volt, vagyis az emlékek, érzések, megélt élmények, most kívülre kerültek, a szeretett személy elé, illetve természetesen a filmnéző elé is. Persze teljes megértést sosem nyernek, de valamilyen módosult formában a másikhoz kerülnek, újra bensővé is válhatnak.

 

Ám bizonyos esetekben a külső és a benső, vagy ha úgy tetszik, a test és a lélek nem képesek együttműködni. Annie ezt az ellentétbe forduló kettősséget a szeretkezések előtti füvezéssel igyekszik elfojtani, enélkül lelkileg és szellemileg nem képes a szexuális aktusban maradni, mintegy kívülről tekint saját, élvezetekbe belesimuló testére. Persze Alvy számára is nehézségekbe ütközik a külső és a benső harmonizálása, ugyanis nem könnyen szakad el a halál felé forduló beállítódásától, az élet élvezete, a társaságban, az élvezetekben elmerülés rendszerint akadályt gördít elé. Ahogy Alvy vágyik a szeretkezés tudatmódosítóktól mentes élvezetére, úgy vágyódik Annie a társasági élet — és egyáltalán az élet — örömteli élményeire.

 

 

Kettejük viszonya nem működik, ez többszörösen is kiderült, először csak ideiglenes, majd végleges szakítás töri meg különleges szerelmüket. Igen, a szerelem megtörik, de nem szét... Az igazán különleges dolgok talán sosem törnek szét. Ezzel természetesen nem a szerelem múlhatatlanságát szeretném állítani (de nem is zárom ki, hogy fennállhat ez az eset is), hiszen épp a realisztikus ábrázolást méltattam korábban, így túlságosan valóságtól elrugaszkodó volna most az ,,életen át tartó szerelmek” zászlóját lobogtatni. Viszont — úgy hiszem — túlzás nélkül állítható, hogy az igazán különleges, az egész élet történetéből hegycsúcsként kiemelkedő szerelmekből mindig marad valami. Valami egészen meghatározó, ami minden alkalommal, amikor csak visszatérünk erre a ,,hegycsúcsra”, megszépíti az életre nyíló kilátást. Annie számára — ahogy ezt be is vallja — az önismeret ennek a szerelemnek az ajándéka. És hogy Alvy mit kapott Annie iránti szerelmétől? Az elköteleződésre irányuló döntés képességét, igaz, talán későn, de mégis önmaga legyőzéséért járó trófea ez. Aztán kapott még valami mást is, olyasmit, amivel át tudja formálni szerelmük történetét, jelesül ihletet, témát a művészet számára.

 

De miben is áll a szerelem és a művészet ilyesfajta találkozása? Avagy beteljesedést jelent-e a beteljesületlen szerelem és a művészet összjátéka? A művészetben itt a vigasztalás egy bizonyos funkcióját kell feltételeznünk. Mit jelentsen ez? A művészet a beteljesülés lehetetlen voltával való rideg szembesülés ellenpontja. Bizonyos tekintetben beteljesít, mégpedig a teljesség és a tökéletesség értelmében, tökéletessé és beteljesültté alakítja a szerelmet. Alvy Singer darabja így ábrázolja az Annie-vel való kapcsolatot. Azonban észre kell vennünk, hogy ez a beteljesítő aktus valójában nem a kettejük szerelmére vonatkozik, sokkal inkább egy elvont szerelemeszményt teljesít be, amelyben minden negatívumot elnyel az eszményi boldogság. A színdarab — bár korábban elhangzott szavaikat megőrizte — absztrahált kapcsolatot ábrázol, egy absztrakcióban beteljesedett szerelmet. Ez viszont nem az a szerelem, amire a vágyakozás irányul(t).

 

Ennek ellenére ne vessük el végérvényesen a művészet szerelmet beteljesítő erejét. Az Annie Hall című film maga teljesíti be Annie és Alvy szerelmét — feltárva a benne rejlő csodákat és besatírozva minden árnyoldalt, teljes képet ad róla. Megőrzött minden fontos mozzanatot, vele együtt minden vágyat is. Ezenfelül a külsővé tett, vagyis elénk tárt kapcsolat bennünk, nézőkben is reflexiót vált ki, s ki tudja, talán megannyi beteljesülést is magával hoz.

 

Végül pedig az a felismerés jelenti a beteljesülést, amelyben Alvy a szerelem minden irracionalitását a vágyakozásban oldja fel, s belátja, milyen egyszerű öröm, hogy egyáltalán ismerheti Annie-t. Nem a tökéletes, életre szóló boldogság, hanem a másik emberhez kötődő apró öröm-mozzanatok adják a szerelem lényegét. A beteljesülés annyi, mint pusztán örülni annak, hogy ismerhetjük a másik embert, ez a szerelem, ami után elmondhatatlanul vágyódunk.