Louise Glück: Alkony (Sunset)
Nagy boldogságom
hangod csengése, ahogy
hívogat, még ha kétségbeesett is; bánatom,
hogy nem tudok válaszolni
olyan nyelven, melyet enyémnek tartasz.
Nem hiszel a saját nyelvedben.
Így hát hatalommal
ruházol fel
jeleket,
melyeket nem tudsz helyesen kiolvasni.
És mégis mindig elér hozzám hangod,
És folyvást válaszolok,
haragom múlik,
akár a tél. Gyengédségem
észre kellene venned
a nyáreste szellőjében
és a saját válaszaiddá váló
szavakban.
Fordította: Enesey Diána
A szavaktól megszabadult hang
Prózai jegyzet Louise Glück Alkony című verséhez
Már órák óta az ablakpárkányon ül. Odakinn télhez illően korán alkonyodik. Nézi a fények változását, az évek múlását, az utcakép változásait, azt, hogy milyen hamar elmúlik minden. Közben hallgatja, vagyis inkább hallani véli az egykori, sehová sem tartó párbeszédeket. Mind hermeneutikai zsákutcák – gondolja, és elmosolyodik. Valójában nem is a párbeszéd a lényeg, csak valamilyen megragadhatatlan emberi ősösztön ragaszkodik görcsösen ahhoz, hogy mindenáron eljussunk valahová, hogy mindennek legyen valamilyen célja és az összes folyamat eredménnyel záruljon.
Évtizedeknek kellett eltelnie, hogy rájöjjön, nem a jelentések számítottak igazán, hanem a hang csengése. Az alkony színein, a változó fényeken visszaverődött az a bizonyos, összetéveszthetetlen hang, ami most nem hajlandó kivonulni a dobhártyájából, lehet, hogy végleg be is költözött oda. A hang, amelyik úgy szólította meg, mint senki másé, a hang, amelyik már több ezer napja elköszönt, de igazán sosem búcsúzott el. Mások frekvenciában mérnék ezt a hangot, ő mosolyokban, gyorsuló szívverésben, a boldogság vagy épp a reménytelenség időn kívülre csúszó pillanataiban. Mások az épp elhangzó szavakban hallják, ő a villanybojler zúgásában, a radiátor pattogásában, a viharban az ablakrácshoz csapódó faág zörgésében, a lágy tavaszi, a forró nyári és a zord őszi szélben hallja szállni, folyton közeledni és megreccsenni a januári jégpáncél alatt. Hallja azt a hangot az összes ország összes vasútállomásán, ahol valaha együtt jártak, emlékeiben elsuhannak a tájak, a városképek, London utcái, Dublin kocsmái, Koppenhága kikötője. Az a hang kísér minden emléket, az a hang kísért benne, de nem üldözi őt, inkább vigaszt nyújt, megpihenhet rajta, ráhanyatlik a hajdani boldogságra, hagyja magát röptetni.
Pedig úgy tartják, a szavak maradnak meg, az emlékezetben raknak fészket, csak néhány szó, de az örökre. Nekik nem voltak közös szavaik, közös nyelvük sem volt, erre gondol, és arra, hogy milyen kár, mert a szavakban ölthetne igazán testet az a bizonyos hang. Igaz, a szavak megbéklyóznák, nem szárnyalhatna, nem csenghetne minden térben, nem fészkelhetné be magát bármelyik szóba.
A kezén húzódó vékony ráncokra néz, különös kontúrt ad nekik ez a koraesti fény. Talán az idő múlása kezdte el foglalkoztatni, talán az elmúlás, vagy épp az élet, az, ami megmarad a tovaszáguldó idő ellenerejeként, nem tudja pontosan, körvonal nélkül marad a gondolat. Amikor a fülében cseng ez a hang, általában nehezen találja a szavakat, de sokkal jobban ért mindent. Hirtelen szavak nélkül válik áttetszővé az élet, leveti feledés-köntösét minden emlék, meztelenül szalad végig lelke folyosóján a fájdalom, meglátja bőrén az évtizedes érintések kövületét, kihallja a zajból és a hétköznapok morajlásából azt a hangot, amelyikbe úgy kapaszkodik, mint jégvirág az ablaküvegre.
