Előzetes vallomás: Időnként szeretek hazatalálni, az önmagamhoz fordulás egészen sok(k)színű értelmében. A világ nap nap után rám nyitja az ajtóit, a nyitottság minden örömével a kínosság összes mozzanata is betódul. Az elvárások, a külső, megkövetelt rend minden másodperce tíz négyzetméterrel csökkenti a teret, az én belső szobámat. Nem illik, tudom, de olykor lendületből vágom be előttük az ajtóm.
[Megfogadtam, hogy most nem írok olyan hosszasan, mert nincs időnk…, nincs időnk önmagunkra.]
Hogyan és hol találjunk rá önmagunkra? Lehet-e befelé fordulni, amikor a mindennapok élményei – legyenek bár negatívak vagy pozitívak – állandóan kifelé, maguk felé fordítanak? Örökösen előtolakodó kérdés – örökösen elmenekülő, a külsőségek zegzugaiba elbujkáló válasz. Mi pedig követjük, igyekszünk feloldódni és elvegyülni az élet különféle területein. Így, feloldódva áhítjuk a szabadságot, a mi saját szabadságunkat: önmagunkat. De vajon lehet-e több a szabadságunk, a tiszta önmagunk elnyerése, mint néhány, a mindennapok megszokott és monotonná gyökeresedett időbeliségéből kilopott pillanat?
Szabó T. Anna Szabadulógyakorlat című kötetének címadó novellája magával ragadóan illusztrálja az önmagunkra és szabadságunkra találás kitüntetett, egész életet meghatározó eseményét, s a benne átrendeződő időbeliség-szerkezetet. A novella főszereplőnője az első mondatban a nyugalomban élés vágyát fogalmazza meg, mely voltaképpen eggyé válás a világgal, a semmitől nem zavartatottság állapota. A nyugalomnak minden életszakaszban megvannak a sajátos helyszínei. Ezek az önfeledtség terepét is kijelölik, ezeken a helyeken lehetséges az eggyé válás. Mindezekre a visszavágyódás energiáit, örömeit és a megszűnés keserűségét elegyítve emlékezünk vissza. Talán minden ilyen kiemelt helyszínen elérhető a gondtalanság könnyedsége, s még az is lehet, hogy mindegyik formál rajtunk. Ugyanígy alakított a főszereplőn is, de az átformálás, a belső időszerkezet elszakítása a múló évek heves folyamától, egy kiemelkedő pillanatot és egy megismételhetetlen élményt jelent. Erre nem csupán visszaemlékezünk, ide vissza-visszatérünk, időről-időre elismételjük magunkban a teljes nyugalomhoz vezető mozdulatokat, magunk köré képzelve, sőt magunk elé idézve és hívva a nyugalom semmivel össze nem keverhető közegét. Mégis hol leljük ezt a helyet?
Valóban, hol is…? A Duna partján, talán, mint a ,,Szabadulógyakorlat” elbeszélője, a vízbe merítve lábainkat. Vagy lehet, hogy a tisztás kellős közepén, az erdő legmélyebb pontján, vagy a főváros hajnalra kiürülő mellékutcáján. Egy azonban bizonyos, ez a hely a váratlanságé, ez az a hely, ahol a nyugalomnak semmilyen üres tér nem maradhat – legalábbis így látjuk. Egyfajta határ az, ahol ilyesfajta csoda megtörténhet. A tervezhetetlenség központjában találunk rá a nyugalomra. Vagy épp fordítva: ránk talál a nyugalom. Esetleg a kölcsönösség jegyében egymásra találunk.
A novella elbeszélője épp ilyen határon állt, ekkortájt ugyanis felfedezte magán ,,az öregedés csalhatatlan jelét”. Az idő múlása betört a mindennapokba, először a testi jelekre telepedett rá, majd elindult befelé, a lélek legbensejébe tartott. A külső, egyenletes múló idő ilyen, mindenbe és mindenkibe bele akarja vésni lábnyomát. Kényszerít, hogy sajátítsuk el változásait, ne csupán magunkon, magunkban is.
[Most nem írok túl hosszan, mert nincs időnk …, sosincs időnk önmagunkra.]
Szóval az idő zsarnoksága alá került ő is, amikor a fordulatot jelentő pillanat megtalálta azt a kis rést, amin belopódzhat, s zavarba hozhatja a benső feletti uralomra törő változást. A pillanat épp a legjobbkor jött el: a legrosszabb helyzetben. A közelgő válása és az egyre érzékenyebbé váló, kamaszodó gyermekei még inkább erősítették a határon állás érzését, s ha mindez nem volna elég, még lázas betegség is gyötörte. Ám ekkor érkezett meg a pillanat előfutára: a véletlen. Az orvosnál elmaradt a rendelés, s úgy döntött, meglátogatja az akkori kedvenc helyét, a Margitszigetet, s az otthon keserűsége helyett inkább kedvenc fája alatt keresi az otthonosság nyugalmát. Ekkor toppant be a pillanat, amely újfajta, a múló idő változásitól merőben eltérő változást hozott. Lábát a vízben hűsítve, hirtelen érezni kezdte, ahogyan a vízen jár, a súlytalanság állapotában lebeg, hirtelen fogta el a mindenki felé irányuló szeretet, a már nem létezés könnyedsége volt ez. Egy ,,kegyelmi pillanat”, a ,,teljes eltávolodás, a fájdalom nélküli önfeladás és a majdnem-meghalás másfél órányi csendje”. Mi is történt itt? Egyszerre megrendítő és felemelő, az önmagunk feladása a szabad önmagunkhoz visz. Mit jelent a már nem létezés teljes átélése? A pillanatba, s az azt követő élményáramba sűrített létezés sajátosságának tűnik a tartam nélküliség, a lelki-szellemi értelemben vett kilépés az időbeli létezés következetességet megkívánó folyásából. Ez a nyugalom, a ,,majdnem-meghalás” csendje az időbeli életben ránk osztott szerepnek megfelelő mozgások ideiglenes megtagadása, kiszakadás a külsődleges változásoknak alávetettségből. Ehhez lehet visszatérni, ehhez kell visszatérni, hogy lélekben ne öregedhessünk meg. A változás itt is jelen van, de a bensőbe helyeződik át, szemléletbeli fordulópontként. Ez a fordulópont az élményhez való visszatérésünk alapköve. Minden ilyen visszatérés a rajtunk kívül folyó idő megakasztása, s egyúttal a folyton megújuló bizonyítása annak, hogy az időfolyam megakasztható, hogy van nyugalom, és hogy nem szükségképpeni minden tekintetben megöregedni. Ugyanakkor azt is észben kell tartanunk, hogy a nyugalom nem egyszer elérkező, s bennünket az élet útján végigkísérő állapot. Nem, a nyugalom elérése megkívánja a folytonos gyakorlást, a sorsfordító élményhez visszautazás gyakorlását. Ez a gyakorlás – elbeszélőnk tanúsága szerint – megmosolyogtató, ám mégis ,,szent”. Élmény, mely nem kifelé vonzza lelkünk tekintetét, hanem saját magunk felé fordít, befelé, s segít elvonatkoztatni mindentől, még magától az élettől is, egyfajta termékeny és tiszta ürességbe. Ezt az élményt kell gyakorolni: nem a külvilág felől elforduló rideg közömbösség állapotáért, hanem a befelé forduló, csupán ideiglenes – de mégis sorsdöntő – önmagunkkal időzés felbecsülhetetlen pillanataiért. A tiszta, kényszertől nem beszennyezett szabadságért, mely a nyugalom maga. Meg persze annyiban is szabadság, hogy a magunk erejéből, senkitől nem függve teremthetjük elő ezt a nyugalmat, nem mintha senkire nem lenne szükségünk. Épp ellenkezőleg: kell azért ez az önerőből kialakítható szabadság és nyugalom, hogy azután minden viszonyulásban is ezek derűje tükröződjön vissza, s ne a feladni kívánt függés érzelmi rabláncainak önmagunkra nyíló szemünket elvakító fénye.
[Tudom, megígértem, hogy nem írok olyan sokat, hogy maradjon időnk…, időnk önmagunkra, de talán jobb, ha ez a szöveg maga is önmagunkra szánt idővé alakul.]
Mint minden élmény kapcsán, itt is felmerül a kommunikálhatóság, amelyre az eddigi soraim törekedtek, s Szabó T. Anna novellája is reflektál rá:
,,Szokták kérdezni: honnan jön ez a derű? […] Egyetlenegyszer mondtam el az igazat, a lányomnak, aki végre szeret és ért: hogy én akkor vagyok igazán, amikor nem vagyok.”
Talán hasonlóképpen nehéz kimondani ezt az élményt, mint elérni hozzá. És ki értheti, ki érti meg, milyen az az állapot, amelyben ,,nem vagyunk”? Azt hiszem, egyrészt az, aki már elérte az állapotot, másrészt az, aki hisz ennek megváltó erejében, s mindenekelőtt saját magának be meri vallani, hogy vágyik rá, teljes szívvel és egész lélekkel eljutna erre a helynélküli benső vidékre.
Az idő múlására reagáló záró akkordok: azt hiszem, sőt meg vagyok róla győződve, hogy – még ha egy-egy ponton úgy is tűnik – az idő megakasztása, a lélekben való megöregedéstől megmenekítő szabadulógyakorlat nem pusztán női téma. A lelki öregkor elkerülésétől viszolygó magatartás egyetemes, nemtől, és talán mondhatom ezt: kortól is független. Ha a biológiai óránkra pillantunk, meglehetnek a nők és a férfiak számára a sajátos, biológiai időnek megfelelő pontok, amikor a lélekben való megöregedés fenyegetővé válik, a testi idősödést követné, s ennyiben egészen bizonyos, hogy különböző határpontokra lelünk a két nem esetében. Viszont nézzük a felforgató életeseményeket, a traumákat, ezek nem az életkor függvényében alakulnak, s mégis annyira makacsul kötődnek a külső, mérhető időhöz, hogy amikor csak elszakadni vágyunk ezektől, áhítjuk az időtlenség élményének csendjét.
