Ki kellene teregetni. Mindent. Csak azt nem tudom, hová és főleg: hogyan? Vajon elférhet egy fregolin a múltam? Ez csak egy szárítókötél. Legalább öt sornyi kéne. Bár igazán kidobhatnám már mindazt, amit elnyűtt a mosás. Nem lehet „örök darab”. Egyáltalán összehajtogassam őket – nagyrabecsülésem jeléül? Vagy csak egyszerűen dobáljam fel mindet, jelezve, hogy már nem számít? És a foltokkal mit kezdjek? Talán nem ártana még egy mosás. Néha még tíz is kevés lenne. Néhány folt képtelen elhagyni a ruhát. Elemi ragaszkodás ez. A múlt és vétkek kötőereje. A foltoknak esemény-jellegük van, felhívják a figyelmet olyasvalamire, amit legszívesebben magunk mögött hagynánk. Már a fehér sem fehér.

 

Mintha az évek koptatnák tisztaságát, szürkésre vagy sárgásra színezik. Mintha velük együtt fakulna az én tisztaságom is, legalábbis az ő szemében. Minden ruhadarabhoz fűződik egy történet, de szóhoz sem hagynak jutni: magukról mesélnek. Később majd mindet kivasalom, mondtam félhangosan, úgy préselem ki belőlük az összes szót, amit én sosem voltam képes kimondani.

 

Kicsit aggódom, hogy ő megérti-e a színek és a foltok nyelvét. Kíváncsi vagyok, mit gondol, hány ponton metszik ruháim a közös múltunk. Kissé szégyenkezve teregetek, igyekszem minél lassabban, de így is túl gyorsan betelik a hely a fregolin. Nem is baj, látom, az ő ruháiból is jutott a nagymosásba. Összemostuk múltunkat, s minden bűnét. Így már talán nem is olyan fontos megfejteni, hogy melyik ruha mit rejt, s egy-egy folt eredetileg kié volt. Mindkettőnknek lenne mit, ezért egyikünknek sem kell semmit megmagyarázni. Ismerjük már egymás ruháit, csak a foltokat kell még megszokni, megtanulni. Amit a mosószer sem old fel, azt majd a szeretet eltünteti, gondoltam, de másképp alakult: mára az ő foltjai miatt is szégyenkezem. Igaz, ez még mindig jobb, mint a számonkérő harag. Ha ezen is meg tudunk osztozni, akkor még pár évig jó lesz ez a fregoli.  

 

 

Most épp idesüt a nap, így gyorsabban száradnak. Vagy még mélyebben beléjük égeti a napsugár a múlt foltokban megrajzolt képeit, de az is lehet, hogy egyre fakóbbak lesznek. Csak legyen türelmünk kivárni: csak földre ne hulljon megint a nedves ruháinkkal a szerelem-fregoli. Nem kell több megszokhatatlan közös folt.

 

 

Szlukovényi Katalin: Nagymosás

 

A türelem kifeszített szárítókötelén

ott lógnak rendre összes bűneink:

hétköznapok megszürkült fehérneműi,

a mandzsettán virító vörösborfolt,

amely sokadik mosásra se jön ki,

kiszakadt nadrág, térdből le kellett vágni,

a gyorsan büdösödő pizsamák,

amikben éveket töltöttem el,

míg végül lett belőle százhúsz oldal,

a szerelem kifeszített szárítókötelén

ott lóg összes kincsünk, csak az a kérdés,

mikor szakad le megint a fregoli.

 

(Az álomkonyha című kötetből)