Elmondom, mintha senki sem unná, hogy milyen az élet negyven után – ez volt az első gondolatom, amikor egy hétfő reggel az élet lényege ébresztett. Ha tartanék egyszer egy beszédet, olyat, amire titkon mindenki egész életében készül, néhányan el is mondhatják, sokakban mindörökre bennragad, mások pedig naponta tartják meg (de azok a beszédek jobbára félresikerülnek). Úgy éreztem, mindent tudok arról, hogy milyen egyszer csak benne találni magunkat a legszebb életszakaszban, ahogy azt mondani szokták. (Bár nem tudom, hogy bárki megfigyelte-e már, hány korszakot emlegetünk „legszebbként”, gimnazista korunktól az egyetemi éveken át egészen a negyvenes éveinkig, sőt még azon is túl, végig a legszebb éveinket éljük. Csak az élet egyre sűrűsödő erdeje kitakarja – gondolom.) Az életszakasz minden szépségének dacára ott ült a vállamon a hétfő reggelek motiválatlansága. Persze egyébként minden rendben, a kávé, a reggeli, minden hétre-készen.

 

A fürdőszobai tükörben valahogy mégis minden más, vagy túl korán jött a hétfő, vagy rajtam lett több a ránc. A szemeim alatt árkokat vájt az elmúlt évek nehézkedése. Markáns vonalakat húznak a gondok. Ezeken nem segít már egy kávé, minden vonal töréspont és stressz-enklávé. Talán majd tovább húzza őket, ívet ad nekik a monotonitás. Nem nagy dolog, lett pár ráncom, mögülük azért még kilátszom. Ha tényleg ennyi az élet, én adok pár ráncot a nevetésnek. Elképzelem, hány vonalat húz majd a következő harminc aktív évem, s melyik meglévő lesz mélyebb. Rajzolgatnám még fejben az új arcom, de az idő rohan. Rohannak az évek a perceket meg utol sem érem. Loholni kell folyton önmagam után. Néha már csak intek a rohanó életnek. Máskor a sarkára lépek sután. Menni kell, hétfő van, és csak tíz perc maradt indulásig, egy erős nő ilyenkor nem pihen, nem mélázik; csomagol, elpakol, nem bénázik. Nem téveszt célt. Az új hétben ott lapul az új élet – felismeri, de a régit folytatja. Vadságával szelídíti meg a túlburjánzó részleteket, kérdezik, de nem tudja, mi az a kényszerhelyzet. A kezdeti káoszt felforgatja, míg a részletek vigyázzba nem állnak. Így kell új esélyt adni a hétfőknek és a monotonitásnak.

 

Az eredeti vers itt olvasható.