A csodálkozás szorosan kapcsolódik az emberi élet minden szakaszához, mégis leggyakrabban talán a gyermekkorhoz társítjuk. A továbbiakban arra keressük a választ, hogy miért utaljuk a csodálkozást a gyermeki évek tapasztalatainak körébe, és miért (lenne) fontos, hogy végigkísérjen bennünket az élet útján. A csodálkozás fontosságát (és talán komolyságát) mi sem mutatja jobban, mint annak filozófiai megjelenése. Már az ókori görögök gondolkodásában filozófiai rangra emelkedett a csodálkozás (thaumadzein), amely kiindulási pontot ad a gondolatok számára. Épp a görög filozófiára építve hangsúlyozza Edmund Husserl, a fenomenológia atyja is a csodálkozás jelentőségét: a csodálkozásban az ,,embert szenvedélyes vágy fogja el az olyan világszemlélet […] után, amelyik minden gyakorlati érdektől elfordul”.[1] Legalább ilyen döntő szerepet tölt be a csodálkozás a mindennapi életünkben, és hasonló lendületet kölcsönöz érzelmeinknek is.

 

      A csodálkozás, vagyis a rácsodálkozás különleges válfajával találkozunk Bohumil Hrabal Házimurik című önéletrajzi ihletésű írásában, ahol Hrabal felesége személyében női narrátortól tudjuk meg közös történetüket. A rácsodálkozás motívuma több helyütt is kifürkészhető, ám legélénkebben – sőt talán legszebben is – a doktor és Eliška első kirándulása alkalmával jelenik meg. Ekkor a fiatal hölgy sétálás közben hirtelen boldogságot kezd érezni, ám ez a boldogság nem abból ered, hogy a számára kedves férfi társaságában lehet, hanem fölfedezte a természetben, az emberekben és egyáltalán az életben rejlő szépséget és különlegességet. A mindennapiban fellelhető különlegesség ez, a legelemibb és mégis túl gyakran figyelmen kívül hagyott boldogság. De mi leplezi el ezt a fajta boldogságot, amely látszólag minden pillanatban előttünk áll? Paradox módon a mindennapi boldogságra épp a mindennapok vetnek árnyékot, a hétköznapok nehézségei, terhei vagy gyötrelmei eltakarják az apró örömöket. Eliška esetében ezek a gyötrelmek a II. világháború okozta szenvedésekből és az azt követő sorozatos anyagi és érzelmi veszteségekből fakadtak, illetve abból, hogy vőlegénye elhagyta őt, s Bécsben mást vett feleségül, mialatt a fiatal lány Prágában szervezte esküvőjüket. Mindezek után nem is volt nyitott az ilyesfajta boldogság-keresésre, hiszen hajdani életét és helyzetét tartotta boldognak, s az új élethelyzete ennek gyökeres ellentéte volt. Egyfajta beállítódásváltásra volt szüksége, arra, hogy perspektívája megváltozzon. Mi okozhatta ezt a változást nála? Valóban nem a mellette sétáló férfinek köszönhette a boldogságát? Közvetlenül talán valóban nem, de nem szabad alábecsülünk a közvetett okozás erejét sem. A szemléletváltást a doktor szempárja hozta magával, amely csak olykor-olykor fordult Eliška felé, akkor is csak néhány pillanatra. Eliškára azonban mégsem ez a felé forduló szempár hatott. Sokkal inkább a doktor tárgyak felé fordulása, a természetre és egyáltalán az őt körülvevő világra nyíló tekintete változtatta meg Eliška perspektíváját, és vonta maga után a beállítódásváltását is. A doktor pillantásában megbújó örömből fejthette meg Eliška, hogy mit rejt a tekintete. A tekintet fogalmának használatakor eltérünk annak fenomenológiai jelentésétől, melyet Sartre nagy alapossággal bontott ki, hangsúlyozva a tekintet tárggyá tevő hatását. Mások tekintetének ránk szegeződését összekapcsolta a saját magunkhoz viszonyulással is, s egészen a ,,tekintetek harcá”-ig vezeti elemzését.[2] A tekintetben mi most – Hrabal írása nyomán – a tartalmat keressük, s bár a tekintet, akárcsak Sartre-nál, itt sem tehető tárggyá, ám a tekintetben rejlő mélyebb tartalom kifürkészhető, például a szempár csillogásából, mozgásából, sőt a másik viselkedéséből is. Idáig viszont egy sajátos, titokzatos út vezet, ezt az ösvényt szeretnénk feltérképezni.

 

             A doktor mintegy gyermekként, a gyermeki felfedezés örömeivel és csodálkozásával tekint a körülötte lévő dolgokra, s ezzel harmonikus viszonyra tud lépni mindennel, még magánya sem teljes elhagyatottság. Hiszen ha más nem, a víz mindig ott volt számára, hogy arcát lehűtse, vagy a tűz, hogy melege megsimítsa. Ez az önmagával és saját élethelyzetével megbékéltség állapota. Ezt fedezte fel vasárnapi sétájuk alkalmával Eliška is, ám nemcsak a doktor viselkedésében, hanem az őket körülvevő embereken is, akik – Eliška nagy meglepetésére – minden átélt szenvedés után is képesek voltak vasárnapot ünnepelni. A felfedezés azonban kétszintű, a második szinten Eliška saját helyzetét, sőt talán saját sorsát is felismerte a többi emberben, másokra szegeződő tekintete önmagát is megmutatta. Eképp tűnődik:

,,… most először néztem szét magam körül és láttam, hogyan élnek az emberek, akik talán ugyanabban a helyzetben vannak, mint én, hajdan nekik is lehetett vállalatuk vagy vendéglőjük vagy gyáruk, nekik is lehetett vagyonuk, de valahogy megbékéltek azzal, hogy már nincs, és ünneplik a vasárnapot, mintha semmi bántódásuk nem esett volna, […] mindegyikük valamiféle ajándéknak tekinti a vasárnapot, kedves ajándéknak, és ebben a percben nem kívántam egyebet, mint hogy minden vasárnap így sétálhassak…”

Itt kirajzolódik egyfelől a közös történelmi sors, másfelől pedig maga az emberi élet is, amelyben – történelmi szituációtól függetlenül is – gyakran hevesebb hatást fejtenek ki a traumák és a fájdalmas események, mint az örömteli, kitüntetett pillanatok. Az embernek ezekhez a körülményekhez kell viszonyulnia, s két alapvető beállítódás közül választhat: vagy belesüpped a hétköznapok gyötrelmeibe, vagy felülkerekedik ezeken, s ha nem is érkezik el hozzá az öröm egy kitüntetett pillanata, majd ő kitüntetetté változtatja a mindennapok egyes pillanatait, perceit, óráit. Eliška korábban a csapások súlya alatt élt, a veszteségektől örökölt kényszer uralkodott a hétköznapjain. Azelőtt nem volt ,,szeme” a csodálkozásra. Senkitől nem kapott bevezetést a csodálkozás művészetébe. Mert bizony ez művészet: elszakadni a hétköznapok rideg és kényszerítő, érdekek által szervezett oldalától, és rátalálni az érdekmentes, a mindennapiság apró csodáit rejtő oldalára. Olyan művészet, amelyet meg is lehet tanulni a másik embertől, de nem hosszas magyarázatokat végighallgatva, nem is az utánzás révén. Ez a tanulás csakis úgy lehetséges, ha szeretettel és a szeretet nyitottságával fordulunk a másik felé, ha a legkisebb rezdüléseiből akarjuk megérteni a másik embert, és nem (csupán) a szavaiból. Gilles Deleuze Proust című munkájának szerelem-fogalma itt is helytálló lehet: ,,valakibe beleszeretni annyi, mint egyedivé tenni őt az általa hordozott vagy kibocsátott jelek alapján”, ,,fogékonnyá válni e jelekre, elsajátítani őket”, hiszen a másik ember jelként ,,egy számunkra ismeretlen lehetséges világot fejez ki.”[3] Ehhez pedig nyitottság kell, s ez a nyitottság a hétköznapi dolgokra való rácsodálkozás előfeltétele.  Hogy miért pont a szerelem vezethet a csodálkozás útjára? Talán azért, mert ez az érzés már magában hordoz egyfajta csodálatot a másik ember iránt, ami persze korántsem azonos a csodálkozással, mégis benne van a csodálkozás csírája, hiszen a csodálatban születik a tanulni vágyás és a figyelem fogékonysága.

Eliška ilyen figyelemmel fordult a doktor felé, és nyitottá vált mindarra, amire a doktor örömmel és csodálattal tekintett. Ebben a nyitottságban először azon csodálkozhatunk – és Eliška csodálkozása is erre irányult –, hogy miként lehet ilyen örömmel szemlélni a hétköznapiság legapróbb mozzanatait – ez a csodálkozás első szintje. Ennyiben Eliška boldogságát mégis a doktor okozta, még ha közvetett módon is. Eliška követte a doktor tekintetét, ezáltal vehette észre mások örömét, s az ő tekintete is megváltozott, hirtelen nyitott lett a boldogságra, az apró örömökre, amelyek a hétköznapiság sűrű felhőzete mögül keskeny fénysugárként bújnak elő. Ez a rácsodálkozás második szintje, amelyben a bennünket körülvevő dolgok képezik csodálkozásunk tárgyát. A csodálkozás harmadik szintjén pedig önmagunkon csodálkozunk, azon, hogy idáig elkerülhette figyelmünket minden apró csoda, ami végig előttünk volt.

 

        A csodálkozás, a kiszakadás a hétköznapok megszokásának áramlatából –  mindenkié. A szerelem hatalma pedig az, hogy képes megajándékozni bennünket a csodálkozás sajátos pillantásával, így kölcsönözve új jelentést a hétköznapiságnak. Ajándék ez, mert ebben meglátjuk, hogy van mit ünnepelni, a rácsodálkozás pillanata a mindennapiság ünnepe, a mindennapokban lakozó ,,vasárnap”.

 

               

 

[1] Husserl, Edmund: ,,Az európai emberiség válsága és a filozófia”. In. Edmund Husserl válogatott tanulmányai. Ford. Baránszky Jób László. Gondolat Kiadó, Budapest, 1972., 345. o.

[2] vö. Sartre, Jean-Paul: A lét és a semmi. Ford. Seregi Tamás. L’Harmattan, 2006., 314-368.

[3] Deleuze, Gilles: Proust. Ford. John Éva. Atlantisz, 2002., 12-13.