A Nyugaton új életet kezdők sorsának alakulásáról szól Péterfy Gergely Digó című, 2026-ban megjelent regénye. Egyszerre idomul hozzájuk, és el is különbözik a nyugati típusú bevándorlóregények újabb mintáitól, mint amilyen Melinda Nadj Abonji Tauben fliegen auf, magyarul Galambok röppennek föl címen 2012-ben megjelent (fordította: Blaschtik Éva), illetve David Szalay Flesh (Test) című 2025-ös, Barabás András fordításában, 2026-ban napvilágot látott regényétől. A Digó látószöge és beszédmódja a térségi magyar kulturális és nyelvi hagyományokon alapul, és amíg a másik két regényben először gyerekként pillantjuk meg az elbeszélőt, illetve a főszereplőt, így a nevelődési és a fejlődésregények kontextusában – sokféle kulturális hagyományra ráíródva és mozgatva azoknak kódjait – is értelmezhetők, addig a Digó hőse, Winter Henrik felnőtt, lelkileg kiégett, burnout szindrómás személyként keresi a maga útját – Magyarországot elhagyva – Umbriában; gyermekkorának nem, legfeljebb fiatal felnőtt életének mozzanatai tűnnek fel az elbeszélésben. Winter sorsa mások, más identitású, nyelvű és kultúrájú emberek sorsával, életével, traumáival fonódik össze, velük képez sorsközösséget. Ilyen szempontból – sok más mellett – Kun Árpád Takarító férfi (2023), illetve Láng Zsolt Az emberek meséje (2024) című regényének szereplőiével rokonítható története. De amíg Kun Árpád regénye a „jeges Észak”, Láng Zsolté egy misztikus erdélyi falu, addig a Digó a „forró Dél” világába vetült sorstörténeteket beszél el és jelenít meg.
A „digó” olasz emberre alkalmazott pejoratív elnevezés. Melinda Nadj Abonji regényében épp az a Herr Tognoni illeti az országba bevándorló idegeneket xenofób kifejezéssekkel (mint amilyen a „Tching”), aki származását tekintve maga is az: vagyis digó. A regény főszereplője és elbeszélője, a családjával Vajdaságból Svájcba emigrált Kocsis Ildi édesanyja inkább „sorstalanok”-nak, olyan bevándorlóknak nevezi magukat, akiknek még csak ezután kell kivívniuk emberi sorsukat, azaz vállalható életmodelljüket a befogadó országban, s az ehhez vezető egyetlen lehetőséget a munkával való alkalmazkodásban (másként mondva: a meghunyászkodásban) látja.
A „flesh” szónak is van az elsődleges jelentésen (az emberi testre vonatkozó főnéven) túli átvitt, sőt, pejoratív értelme is: az emberi test tárgyiasítása, húsként való értelmezése. Főszereplője, István életében is meghatározó szereppel rendelkeznek a testi adottságai, de ilyen típusú kényszerei is. Erejének és kiállásának köszönheti, hogy túléli az iraki háborús megpróbáltatásokat és támadásokat, de ugyanezt a testet használja ki nemi vágyai kielégítésére egy idősebb nő, amikor még a fiú épp hogy csak serdülő korú, és később ez váltja ki a nyugati előkelő világ nőinek érdeklődését is. Holott István mindenekelőtt lelki és identitásbéli gondokkal küzd. A testi erő vezet a sorsát determináló minden későbbi (téves vagy helyes) döntéshez, például amikor dulakodásba keveredik a reá támadó idősebb férfival, és letaszítja őt a lépcsőről, de a testét okolja (meglehetősen irreális módon) a katonatársa halála miatt is; mert elég erős volt, hogy maga megmeneküljön, de nem elég gyors, hogy a barátját is megmentse.
A test és a lélek antagonizmusa a Digó világában is folyamatosan tematizálódik. Winter Henriket és sorstársait, a helyi „expat”-okat egytől egyig a lélek traumáit kanalizálni, elnyomni hivatott testedzés, azaz futás, biciklizés vagy más, kulturális sétának nevezett spirituális összejövetel (mint amilyeneket dr. Reinhard rendez) közben pillantjuk meg először. Legtöbbjüknél mindez egyáltalán nem, vagy csak kevés sikerrel jár: a test sanyargatása nem hozza meg számukra a feloldozást, ami miatt különböző pótcselekvésekhez folyamodnak: szinte mindannyian szenvedélybetegekké válnak, hedonizmusba menekülnek (mint a Hibbant Signora vagy Maya, egy előkelő olasz család sarja), látomások, kényszerképzetek gyötrik legtöbbjüket, fizikailag és egzisztenciálisan is lecsúsznak (mint Winter), exhibicionistákká (mint Robert, Helen. a brit értelmiségi nő férje) vagy épp ellenkezőleg: introvertálttá és frigiddé (mint az asszony), sőt, aszociálissá válnak (mint Kevin, a skót), végül összeomlanak (mint Irina, a székely takarítónő). Nem is mindannyian bevándorlók, nem is mindannyian a szegénység miatt keresik idegen helyen a boldogulásukat, és alig van közöttük olyan, akit hatalmi intézmények vagy erőszakszervezetek üldöztek távolra otthonától. Nemzedékről nemzedékre örökített traumákat hordoznak, kiábrándultság, életuntság, nihil űzi őket, mint az olyan szerencsétleneket, akikre a regény mottójául választott Dante-idézet utal: „örökké bolygott kényszerülve”. A „saját pokol” – ami a Takarító férfi főszereplőjének, Medárdusnak az életében a „saját akna”, azaz „önmaga rétegei” – megértése és a belőle fakadó problémák kiiktatása jelentené számunkra a megoldást, így elsősorban ehhez, és nem az anyagi boldoguláskhoz keresnek mindig új teret és hazát. Winter magányosan érkezik Orvietóba, és telepszik le ott, miután Londonban és Barcelonában már egyszer kipróbálta a bevándorlók életét. Második feleségével, Erikával és fiával, Bencével élt a szigetországban, és taxisofőrként kereste a kenyerét. Magyarországon entellektüel területeken, többek között könyvkiadóként igyekezett hírnevet és egzisztenciát teremteni maguknak, hogy aztán ez a vállalkozása is tönkre menjen. Bár Umbriában eleinte coach-ként, azaz életvezetési tanácsadóként határozza meg önmagát, csakhamar kiderül, hogy épp annyira, sőt, jobban össze van zavarodva, mint ügyfelelei, akik tőle várják a segítséget. Medárdus – Kun Árpád könyvében – is regényt, sőt, trilógiát ír a „Boldog Észak”-on tapasztaltakról, miközben más, magasan képzett idegenekkel együtt különböző terápiás foglalkozásokon és integrációs gyakorlatokon vesz részt. Utóbbihoz egy kanadai szerző Bevezetés a norvégok közé című könyvét használják útmutatóként. Mint Winteréknek, nekik is csak elvétve sikerül a – látszólag befogadó –, valójában távolságtartó helybéliekkel kapcsolatot kiépíteniük – olyannyira, hogy alteregókat teremtenek maguknak, illetve ismerőseik alakmását képzelik maguk mellé.
A történet kezdetén, miközben Winter a várfalakon rója a kilométereket, és küzd valóságos és áttételes értelemben is a szomjúsággal (futás közben elfogy az ivóvize, de épp annyira „szomjazik” a lelke is valamiféle felüdülésre a kilátástalanságból), egy pillanatban felülnézetből tárul elé a különleges táj – rajta/benne sajátos figurákkal, akikre neveket illeszt (Feketeszakáll, Két Colos, Hibbant Signora, Lady Mobile), és megpróbálja kitalálni a történetüket. Ebből a felső perspektívából látja meg a kelet-európai „expat”- ok egy kisebb helyi csoportját, rosszul öltözött és hízásnak indult, elgyötört nőket, köztük Irinát, az erdélyi magyar takarítónőt, akinek múltjába és jelenkori sorsa alakulásába is betekintést nyer majd, sőt, bizonyos értelemben részese is lesz annak. Winter, akinek ekkor még van elég pénze és biztosnak tűnő egzisztenciája, nem szeretne kapcsolatba kerülni velük, a kelet-európai „szegény vidékekről”, Ukrajnából, Moldáviából, Romániából elszármazott szolgák és cselédek, a „vidám alkalmazottak” világával, akiknek sorsképletét rendre meg is fejti: pontosan tudja, kikből lesznek az áruházi alkalmazottak, a pénztárosok, a pincérnők, a takarítók, a betegápolók és a prostituáltak.
A kezdetben magát jól szituált értelmiségiként meghatározó Winternek azonban a Nyugatról érkezett emigránsok közé sem sikerül beilleszkednie, mi több, az önelidegenedés, a működésképtelen életmodellek még kifejezettebb példáival találkozik körükben: Kevinnel, aki – állítása szerint – csak azért költözött Skóciából Itáliába, mert elege lett szülőföldjének hideg, ködös időjárásából. Az alkoholizmus mellett hedonista szexfüggő, akinek e szenvedélyei válnak a végzetévé. A német Reinhard professzor által tartott művelődéstörténeti túrák során kerül kapcsolatba az angol művészettörténész házaspárral, Roberttel és Helennel, s bár a nővel szerelmi viszonyt létesít, csakhamar ez a kapcsolata is üressé és képmutatóvá válik: Robert – látszólag – gyermekkori, háborús traumája miatt keres ősei földjén menedéket, valójában – kilátástalansága és gyógyíthatatlan betegsége miatt – öngyilkosságához keres segítőket. Helen hideg, szeretetlen, fásult nővé válik, és Winterrel való viszonyában sem képes feloldódni. Eközben Winter lába alól is egyre inkább kicsúszik a talaj. Noha azért hagyta el másodszorra is Magyarországot, hogy ne okozzon több bajt, képtelen lezárni a tönkrement második házasságát. Nem tud szerepet vállalni függősége miatt életképtelen fia életének rendezésében sem. Ráadásul képtelen elfelejteni első feleségét – a nő azután lett öngyilkos, hogy Winter egy utolsó együttlét után gyáván megfutamodott mellőle. Folyamatosan rossz döntéseket hoz, és nem képes szembenézni önmagával. A felé nyújtott segítő kezet – például Irináét – elutasítja, vagy fel sem ismeri. Betegápolóként mégis egyre inkább sorsközösségbe kerül a lenézett alkalmazottakkal. Bár kezdetben még képes pszichológiai magyarázatot adni a betegek érzéki csalódásaira, idővel egyre jobban átveszi a gondolkodásmódjukat, és hinni kezd a babonáikban. Elmagyarázza Irinának, hogy azért vélnek lépten-nyomon ismerősöket felfedezni maguk körül, mert az agy ekképp védekezik a magány és az idegenség érzete ellen, később őt is hasonló élmények kerítik hatalmukba, hogy végül még a sztrigojok (a halott alakmások) létét se vonja kétségbe. A jelenséget – mint a bevándorló lét egyik konstans megnyilvánulását – Irina definiálja sokatmondóan: „Hát tudd meg, itt mindenkinek, az asszonyoknak idejárnak a halottai, meg a másai az otthoniaknak. Ez egy ilyen hely. Mindenkinek van itt ilyen sztrigoja. […] Mi itt más dolgokat látunk, mint az olaszok” (86).
A mitológiai utalások, sorsminták, irodalmi és filozófiai reflexiók fontos narratív eljárásait jelentik a legújabb kori „bevándorlóregények”-nek. A Test, David Szalay regénye Camus-re mutató motívumokat rejt, míg a recepció az alacsony sorból magasra emelkedett, testi-fizikai adottságait, illetve környezete romlottságát vagy életképtelenségét kihasználó, majd elbizakodottsága miatt elbukó archetípus történetét ismerte fel benne, akiknek sorát a mítoszi és népmesei hősöktől kezdődően a szélhámos Barry Lindon, illetve nagy Gatsby sorstörténetén át saját főszereplője, István példájáig írhatjuk le. A Digó szereplői között nemcsak a kelet-európai bevándorlók fordulnak alvilági, babonás képzetek felé, hanem a művelt nyugatiak (dr. Reinhard, Robert, Helen, a Két Colos és – kezdetben – Winter Henrik) is az ókori mítoszok, a dantei látomások, a művészeti és a filozófiai allegóriák világában elmerülve gondolják saját, belső pokoljárásuk gyötrelmeit megérteni és gyógyírt találni rájuk. Mi több, nemcsak elmélkednek a Perseidák vagy az etruszkok történetéről, de szó szerint is leereszkednek a mélybe, az etruszk sírokat rejtő barlangokba. Orvieto maga is több szintű világ, ahol a házak és az utcák alatt sötét, családi titkokat is elrejtő alagutak és barlangrendszerek húzódnak éppúgy, miként az emberi lélek is működhet belső, „saját akna”-ként. A Takarító férfiban is jelen van a föld mélyébe való metaforikus és valóságos értelmű leereszkedés: a múltról szóló mesékben is előfordul a földbe, sziklák alá temetett ellenség motívuma, míg Medárdus háza mögött egy természeti katasztrófa során nyílik meg a titkos gazdagságot, azaz gombatelepeket rejtő anyaföld.
Az sem véletlen, hogy azt az Isten háta mögötti erdélyi települést, ahova magyar emigránsok identitásproblémákkal, örökölt traumákkal és nemzedéki konfliktusokkal sújtott francia leszármazottai, André Tavasz és a nevét Étienne Chaix-re változtató, máskor Bernard Mandeville-ként bemutatkozó fia, Tavasz Zsombor vetődik – Láng Zsolt Az emberek meséje című regényében – épp Medárdnak hívják. A bibliai időket nemcsak a falu neve, hanem az évente bekövetkező özönvíz is megidézi a regényben, amikor a nyár eleji hirtelen esőzések idején, a hegyről leomló árzuhatag hónapokra elvágja a falut a világtól, ám lakosai megtanultak már ebben élni, miközben maguk is archetípusokká válnak.
A sztrigojokról és a hasonmásokról szóló történet e narratívában is előfordul: a saját lelkiismerete és az üldözői elől is menekülő Étienne halottnak hitt édesanyját véli felismerni a Dél-Amerikába tartó repülőgépen, míg a Takarító férfi főszeplője elhunyt barátjának, Justinnek – akiről azt sem tudjuk biztosan, hogy létező személy-e vagy csak énjének kivetülése – a hasonmásaival találkozik folyton Haitin. Ide lelki békéjének megtalálása céljából utazik, és itt – vagy csak képzeletben, miként az út is lehet csak ilyen természetű – egy sötét alagutat végigjárva vetődik ki a tengerpartra, miközben a helyi halászok épp egy partra vetődött bálnát trancsíroznak. Az óceánpartra vetődött, ledöfött, kitömött vagy cirkuszi kellékként megjelenített bálna képe – nem mellékesen – Krasznahorkai László több regényében is szerepel, illetve Terék Anna Jég című, 2026-os verses regényében is megjelenik a tengerparton kallódó, cethal kiköpte ember képe.
Érdekes, hogy digónak Winter Henriket nem idegen földön, hanem – egyre inkább gyérülő számú online meetingjeik során – volt iskolatársai nevezik, noha szinte már egyikük sem magyar földön keresi lelki és egzisztenciális békéjét, boldogulását. Egy ilyen összejövetel alkalmával beszélgetnek róla, és definiálják a múltbéli és az újkori emigráns magatartások közötti különbségeket. „Az a baj, hogy már nem lehet rendesen disszidálni” (76) – mondják, s ez alatt a különböző állami és erőszakszervezetek általi üldözöttség hiányát, a deheroizálódás állapotát értik. Mert míg régen: „Annyira gyűlölt az állam, annyira tiltotta, hogy egyáltalán legyél, hacsak nem olyan voltál, amilyennek elképzelt, akkor úgy érezhetted, vagy valaki” (77), míg a hazátlanságba („mert akik börtönhöz szoktak, megbetegedtek a szabad levegőn”) beleroppantak lelkileg a disszidensek. Ennek történeti ellentétét a római „világpolgár-magatartás” jelenti: „…ha római polgár voltál, oda mentél, ahova akartál, tök mindegy, hogy gall voltál, germán, baszk vagy görög, vitted a lóvét, becsekkoltál a prokurátornál, vagy valami hivatalnoknál, leadtad a neved, kész, csináltad a boltod. Csak az Újkor találta ki ezt a borzalmas bürokratikus rabságot, amellyel a nemzetállamokhoz láncolta a polgárokat” (77). És – talán – ennek fényében válnak értelmezhetővé és igazolhatóvá a Digó aktuálpolitikai kitételei, a regény íródásának idején aktuális politikai tényezők és állapotok konkrét megnevezései (például: NER), hiszen a jelenkori – gazdasági menekülteknek bélyegzett – disszidensek kulturális értelmű szabadságvágyával szemben a nemzetállami rabságot hirdetik és mutatják be úgy, mint ideális léthelyzetet. Különös csavar a történetben, hogy a jelölt rabság miatt külföldön új életet kezdő mai disszidensek is valamennyien lelki betegek, önpusztító életmódot folytatnak. A Digó elsősorban ezeket a történeteket beszéli el, s építkezik ilyen módon nemcsak a kortárs európai és a magyar regényirodalom eszköztárából, mutat fel ilyen típusú analógiákat kortárs irodalmi szövegekkel (az említett pre- és intertexteken kívül például Nelio Biedermann Lázár című családregényének több vonatkozásával), hanem több szempontból is reminiszcenciáit hozza létre a 20. századi emigráns magyar irodalomnak (elsősorban Márai Sándor, Faludy György, Cs. Szabó László, Ferdinandy György életművére gondolhatunk itt). Ugyanakkor el is vonatkoztathatók prózaírói törekvései ezektől, mivel Péterfy és hőse választott emigrációja szoros párhuzamot mutat egymással, a kulturális önteremtés és újraalkotás célját szolgálja – más kérdés, hogy nagyon kétséges a kimenetele.
Igaz, csak egy félmondat erejéig, de a Digó narratívája egyértelműen reflektál legfontosabb előképére: Szerb Antal Utas és holdvilág című, 1937-ben megjelent regényére. A Digó az Utas és holdvilág perspektívájából is olvasható, amellyel – Szerb Antal másik műve, A Pendragon legenda mellett – maga Winter is párhuzamba állítja a sorsát. Ez az olvasat nem elsősorban azért működik, mert a cselekmény Umbriában játszódik, hanem mert a főhős ebben az idegen, de vágyott kulturális térben szembesül saját maga mint antihős történetével és arcképével, éppúgy, miként egykor Mihály.
Még írás Bence Erikától a Szófán.
Péterfy Gergely: Digó. Kalligram Kiadó, Budapest, 2026, 360 oldal, 4990 Ft.
