Hivatalosan is megnyitjuk a téli szezont, mégpedig az Apokrif folyóirat téli lapszámával. A friss számot Istók Anna novellájával és Szabolcsi Viktória versével Enesey Diána ajánlja.
Mostanában valami furcsa szomorúság vegyül az ajánlóírás örömeibe. Ez az irodalmi lapok nehéz helyzetének tudható be, emiatt lebeg előttem folyton a kérdés: mi van, ha tényleg ez az utolsó lapszám? Viszont az irodalom élménye megszüntethetetlen, törhetetlen, és én továbbra is ezt igyekszem hangsúlyozni.
Ha igazodni szeretnék az elmúlt hetekben felvett ajánlóírási szokásomhoz, és egy témát jelölnék meg, amely az ajánlómban szereplő írások tartalmát és lényegét egyaránt képes felölelni, akkor ezúttal a beteljesül(het)etlenség vagy a lezár(hat)atlanság lenne a tematikus hívószó. Viszont nem szerettem volna ennyire végletes és radikális lenni a címadásban, már csak azért sem, mert mind Istók Anna prózája, mind pedig Szabolcsi Viktória verse hagy teret a beteljesülésnek vagy a lezárásnak, még akkor is, ha ez nem feltétlenül hordoz teljes kielégülést. Istók Anna írása inkább az önmagaság perspektívájára koncentrál, az én-formálás szempontjából beszélhetünk elodázódó (vagy elodázott) beteljesülésről. Szabolcsi Viktória verse pedig egy szerelmi kapcsolat szemszögéből ábrázolja a beteljesülés és a befejeződés keserűséggel teli összefonódását.
Istók Anna: blurred lines (novella)
Határ-elmosódások, kontrasztok és én-keresés, valamint az élménybe belemerülés és a reflexió feszültsége adják Istók Anna írásának a körvonalait. Bár úgy tűnik, az íróvá válás módja és az ehhez kapcsolódó, benső sürgetettség az elsődleges, valójában az önmagává válás kérdése a tét az elbeszélő én számára. Magára kellene találnia, miközben folyvást másokba olvad bele, elmosódnak a saját körvonalai. Az egész írást a mindennapiság atmoszférája lengi körül, de ez korántsem felszínességet jelent. Igaz, a hétköznapi megéléseket az elbeszélő én úgy meséli el, mintha naivitással fordulna feléjük, ám az átélt események elbeszélése végső soron egyfajta reflexióként értelmezhető. Így a naiv átélés és a reflexív odafordulás kettőssége mozgatja a történetet, de egyáltalán nem feszíti szét, épp ellenkezőleg: inkább ez a kettős irányú mozgás tartja egyben. Az íróvá válás vágya – úgy tűnik – nem csupán kiteljesedést jelenthet, hanem a kiszolgáltatottság irányába is vezethet ez az út: mintha az önmagára találás reménye helyett az önelvesztés valósága dominálna. A próza első „képkockáin” a városi nyüzsgésből ihletet merítő és az anyai létmódból egy kis időre kiszakadó elbeszélőt látjuk, dohányzás közben. A ködös és esős időjárási viszonyokban épp az a megfoghatatlanság és körvonal-hiány és változások jelennek meg, mint az érzelmek benső világában. A ködös utcaképek után az íróiskola első nem-online alkalmára érkezik az elbeszélő. Az este során a kurzust szervező író és a főszereplő között intim kapcsolat alakul ki, amely az anyai, kötöttségekkel teli életmód felől nézve talán még valamiféle felszabadulásként is értelmezhető, de sokkal inkább egy másfajta, súlyosabb béklyó: mintha nem lehetne valamivé válni anélkül, hogy mások rajzolnák meg az énünk körvonalait. Az intimitás pillanatai elmossák a határokat vágyak, létezési módok és érzések között. Végül döntési szituáció ugyan kialakul, de az elbeszélő ént önmagához közelebb vivő választásról nem beszélhetünk. Talán az aluljáró lépcsőjénél dohányzó főszereplőt ábrázoló, a történetnek keretes szerkezetet adó zárókép is ezt mutatja.
Szabolcsi Viktória: Mák
Szabolcsi Viktória verse egy szerelmi viszony stációit mutatja be villanásszerű életképeket felsorakoztatva. A kapcsolat fázisait a mák növényi fejlődésének állomásaival állítja párhuzamba. A vers egyszerre párkapcsolati fejlődés- és hanyatlástörténet is. A természeti köntös mintha némiképp elfedné az emberi vonásokat, a törekvéseket és a hibákat, ám ha jobban belegondolunk, voltaképpen ezek is a természet részei, az emberi természet alkotóelemei. A párhuzam tehát nem torzít, sőt mindvégig arányos is marad: a mák virágzásától a hervadásáig ívelő folyamat minden egyes szakaszának megvan a szerelmi viszonyra vonatkoztatható megfelelője, amelyek egytől-egyig hétköznapi életpillanatban nyilvánulnak meg. A párhuzamok sora a viszony végével zárul, amelyben a mák-hasonlatból már csak a „szétmorzsolt mák” kellemetlen „olajos ízét” és az általa a „fogak közé tapadt sötétséget” láthatjuk, valamint azt, hogy a természet körforgása végső soron az emberi viszonyokra is érvényes lehet, csak a körforgásnak mi magunk már nem vagyunk részesei:
„valaki más felejt, szökik szárba,
és tanulja meg az újrakezdést helyettünk.”
