Megérkezett a Szófára az őszi Eső. Ebbe a lapszámba mindenképp érdemes beleolvasni a hosszú hétvégén – de akár már ma is. Nem tematikus válogatással készültem, hanem a lapszám anyagának sokszínűségét igyekszem bemutatni. Azonban a két tematikus csomópontot igen könnyen meg lehet találni ebben a lapszámban, az egyik Ferdinandy György születésének 90. évfordulójához kötődik, a másik pedig Szolnok városához. Utóbbi csoporthoz tartozik Jenei Gyula interjúja is, amelyet Nagy Milán Lászlóval készített. Remek, hangulatos beszélgetés született, úgyhogy a szépirodalmi alkotások után afféle desszertként, csemegeként nagyon is érdemes elolvasni. Szó esik az interjúban Nagy Milán László Szolnokhoz fűződő viszonyán kívül az online újságírás jellegéről, az íróvá válás történetéről, a szerző verseskötetéről és regényéről, valamint arról is, hogy kik azok az írók, akikkel leülne sörözni, vagy éppen whiskyzni.
Kedvcsinálónak is kiváló regényrészletek jelentek meg ismét az Esőben, így aki még nem találkozott Darvasi László Neandervölgyiek című nagyregényével, amellyel nemrég Esterházy Irodalmi Díjat is nyert a szerző, most kaphat egy kis ízelítőt.
Aki pedig szereti Háy János stílusát és filozofikus humorát, nem fog csalódni, ugyanis A csokimikulásos lány című regényéből egy újabb részlet jelent meg, „Óvodától iskoláig” címmel.
Azonban a regényrészleteken kívül is kiváló prózák olvashatók a friss Esőben. Például Bánki Éva elmélkedő, a test, a lélek és a szellem viszonyát fürkésző esszéje, amely Kinek úszom? Minek úszom? címmel jelent meg. Kezdetben úgy tűnik, az úszás szubjektív öröméről szól ez az írás, ám ahogy a sorokkal haladunk, egyre lefelé, úgy megy a szöveg is egyre mélyebb rétegekbe, szociokulturális, transzgenerációs és lélektani szempontból is. Kendőzetlenül, önkritikával és önironikus hangon szól az értelmiségi gőgről, a testmozgást lenéző attitűdről, valamint arról a nagy hibáról, hogy a bölcsész értelmiségiek egészen hosszú időre megfeledkeztek arról, hogy a görögségben a szellemi aktivitás milyen szorosan összefonódott a testedzéssel. Az esszé elbeszélői énje, miután felfedezte magának az úszás örömét és vízben történő mozgásban rejlő felszabadító gyönyört, már fiatalkori énje és a felmenői helyett is úszik, jóllehet a mozgáshoz tapadó öncélúságtól olykor még mindig nehezére esik elvonatkoztatni, mégis az úszás ébresztette rá arra, hogy mennyi minden van saját magában, amit még nem fedezett fel, mennyi benső késztetés, mennyi ösztön, mennyi biológiai adottság és szükséglet, amelyet figyelmen kívül hagy az ember a mindennapokban, holott mindezek nélkül maga az élet sem volna lehetséges.
„Hagyom, hogy a víz hűvössége magához öleljen. Úszással a futásnál is hamarabb el lehet jutni a vágyott önfeledtségbe, már az első hossz után úgy érzem, lassan megemelkedik a víz, és én, mint egy apró repülőgép, csendben felemelkedem. Engedelmeskedem a bennem lakó boldogságnak, amiről kamaszkoromban azt képzeltem, csak versekkel vagy szerelemmel csalogatható elő. Mindig menni kell, természetesen, valami cél felé. Még ma is a mozgás öncélúságával a legnehezebb megbarátkoznom. Miközben persze elégedettséggel tölt el, hogy az egyszerű, korábban soha fel nem fede zett dolgokban is mennyi boldogság rejtőzik. Mi mindent vesztegettem vagy hanyagoltam el a múltban? Ma már tudom, a lélegzés felfedezése lesz a következő dolgom.”
Kóródi Magdolna Kérészek tánca című novellájában egy testvérpár hullámzó viszonyába nyerhetünk bepillantást. A húg tanítónő egy vidéki településen, a nővér pedig jólmenő budapesti ügyvéd. A húg sürgősen elhívta a nővérét gyermekkoruk közös színhelyére, hogy anyjuk demencia-gyanújáról beszéljen vele. Egy vendéglőben találkoznak, ahol a nővérnek igen nagy nehézséget okoz, hogy kiválassza, mit egyen, mert szűkös a vegetáriánus kínálat, ráadásul amiatt is feszült, hogy testvére odarángatta, le kellett mondania az aznapi megbeszéléseit.
Kezdetben az idősebb nő úgy véli, húga túlreagálja a helyzeteket, az anya egyszerűen csak öregszik. Azonban minél több példát említ a fiatalabbik nő, minél világosabbá válnak a rettegett betegség jelei, annál inkább hibáztatásba csúszik át a beszélgetésük, a nővér szerint testvére felelőssége lenne, hogy az anyát orvoshoz vigye, gondoskodjon róla. Ebből kisebb, de végül elfojtott vita alakul ki köztük arról, hogy végső soron kinek kellene feláldozni valamit a saját életéből az anya jólléte érdekében. Vitáik, vagyis azok a helyzetek, amelyekből igazi konfliktus, veszekedés fakadhatna, hamar elülnek, vélhetően az egymás iránti szeretet, a ragaszkodás gátolja őket, az, hogy nem akarják megbántani egymást, vagy talán attól félnek, hogy olyat mondanának, amit később megbánnának. Beszélgetéseik ezért sosem teljesek, olykor úgy tűnik, tartanak valahova a gondolatok, ám végül lezáratlanul, lebegve maradnak – megragadhatatlan elfojtás és feszültség lengi körül a két nőt.
Ebéd után sétálni indulnak, dialógusaik jellege nem változik, de a nővér már nem zsörtölődik, amiért a testvére miatt vidékre kellett utaznia, nosztalgikus hangulat lesz úrrá rajtuk, olyannyira, hogy kamaszkorukat felidézve a fűbe fekszenek. Itt derül fény arra, hogy a fiatalabb nő valójában nem is az anyjuk, hanem a saját betegsége miatt hívta nővérét, ám szavait a testvére már nem hallja, mert – ahogy kamaszkorukban is – elaludt a fűben heverve.
A próza-túlsúlyos ajánló most vers után kiált, szerencsére akad is nagyszerű líra az őszi Esőben. A Szolnok-rovatból Acsai Roland Ketten egy Ladában (Szolnok és Abony között) című versét emelném ki, amelyben a lírai én a fiatalságát, a kilencvenes éveket és egy régi szerelmet, egy rövid ideig tartó kapcsolatot. A „köztesség”, a köztes helyek, köztes idők, köztes korszakok, köztes létállapotok verse ez. Az benne az igazán különleges, hogy bár emlékeket idéz fel, pontosan kiderül, hogy az ábrándok nem váltak valóra, nem jött el a beteljesülés, mégis ott lüktetnek az emlékezésben is a vágyak és a remények, a jövőbe vetett hit.
„Hol van már mindez, hol van?
Emlékromok között.
Kazetta a magnóban,
szünet két dal között.”
