Olyan régen volt már Tiszatáj-ajánló, de most megérkezett a legfrissebb, májusi lapszám, és úgy döntöttem, ebből válogatok. Talán a történetek és élettörténetek állnak a lapszemle középpontjában, de arra is fény derül, milyen fontos lehet egy-egy mondat vagy éppen néhány szó.

 

Remekül indul a lapszám, Rose Ausländer verseivel, Marietta Skripecz fordításában. Rose Ausländer költészete nagyon közel áll a szívemhez, pár éve még én is lefordítottam néhány versét. A mostani verscsokor – tematikáját tekintve – a földhöz, az anyaföldhöz, szülőföldhöz és a vidékhez fűződő viszonyt tematizálják. Ám korántsem az idill köszön vissza, hanem sokkal inkább az a feszültséggel és rémülettel teli viszony mutatkozik meg, amelyet a két világháború, és különösen a nemzetiszocializmus borzalmai váltottak ki. A versek többségét belengik a veszteségek, a gyász, az álmok szertefoszlásának gondolata. A történelem sokszor iszonyatos és kegyetlen sodrásában pedig népek hánykolódnak, és személyes életek válnak talajtalanná, identitások hasadnak szét a változások közepette. Ezt nagyon élesen mutatja meg az Önarckép című vers, amelyben egy élet története bontakozik ki mindössze három rövid versszakban, a történelem örvénylésében. A kisebbségi lét és a száműzöttség adja az élettörténetet, a történelem, a külső körülmények pedig csak nehezítették az identitás megtalálását, sőt, egyáltalán a helykeresést is. Végül az egyetlen vigasz az álmodozásban lelhető fel, egy új élet és egy másfajta, az európaiságát háborúkban el nem veszítő Európa reményében:

„Európa

a te öledben

álmodom meg

a következő születésemet”

 

Ugyancsak gyönyörű a Paul Celan sírja című vers, amelyben pályatársa és sorstársa emlékét „csupán / feketenyelvű / vad pipacs” őrzi, de a lírai én ezt kellőképp kifejezőnek tartja. Az Anyaföld című vers pedig a lírai én hazájának halálát és a nyelvben megőrződő életet tematizálja, megrendítő tömörséggel és szépséggel.

 

Amikor végiglapoztam a lapszámot, felmerült bennem, hogy milyen jó lenne a műfordításokra fókuszálni, amikor pedig eljutottam Miljenko Jergović Egy szép nap című írásához, biztos lettem benne, hogy ezt nem hagyhatom ki az ajánlóból. Régen olvastam már ennyire sodró lendületű, áradó, komoly témákat feldolgozó, de közben játékos, fanyar humorú és szókimondó prózát. Ez persze Csordás Gábor remek fordítói munkájának is köszönhető. Miljenko Jergović elbeszélése (amely a lábjegyzet szerint A Hárman Kartalért (Szarajevói Marlboro újratöltve) című elbeszéléskötetben jelent meg az idei Könyvhétre, a Jelenkor Kiadó gondozásában) Szarajevóba kalauzol bennünket, ahol épp háború folyik. Ám a háború ténye nem vet akkora árnyékot a városra, hogy kitakarja annak – bizonyos időszakokban kibontakozó – szépségét. Az elbeszélő így mutatja be Szarajevót:

„Szarajevóban az év nagyobb részében nem kellemes élni. Rettenetes az időjárás, a föld semmilyen, egy katlan a ködben, és ilyennek születnek az emberek is. De mindig vannak olyan napok az évben, amikor sehol nem olyan szép élni, mint Szarajevóban, még azokban a városokban sem, ahol a legjobb élni. Előfordul két-három egymást követő napon májusban vagy júniusban, aztán néha augusztusban. Olyan napok ezek, amilyenek csak Szarajevóban vannak, sehol másutt a világon. Az őket megelőző csúnya évnek, az összes ködnek, hónak és jégnek, az érzésnek, hogy be vagy szorítva egy katlanba, amelyből nem menekülhetsz, a balszerencsés éghajlatnak, a földnek, a hegyeknek, amelyektől az emberek így elromlottak, mindennek csak egyetlen értelme van: hogy jobban megjegyezzük és átéljük azt a két‐három legszebb napot az ég alatt.”

Az elbeszélő a keserves, csak néha, hosszas várakozást követően széppé váló időjárással hozza összefüggésbe az emberek természetét, amelynek egyenes következményének tekinti a Szarajevóban dúló belső háborút. Azt is puszta véletlennek, különös fordulatnak tekinti, hogy más szarajevóiak mentek fel a hegyre, mások lövik onnan a várost, nem pedig ő. Pedig – mint ahogy arról beszámol a férfinak, akit minden reggel a városba fuvaroz – felmenői, leginkább a nagyapja élettörténetéből akár ez is következhetne. A nagyapja, a gyilkosság áldozatául esett Lócsiszár Krsto kerül az elbeszélés fókuszába, az ő történetén keresztül mutatja be az elbeszélő a családját, a családtagokat a nagymama halotti torának felidézésekor ismerhetjük meg, néhány mozzanatból személyiségük halvány körvonalai is kivehetővé válnak. A családi történetek egyrészt felvetik a transzgenerációs örökségek, az öröklött történetek és terhek kérdését, másrészt pedig a családtörténettel párhuzamosan Szarajevó története, politikai konfliktusai is feltárulnak. Ám akármilyen történetek is állnak az ember háta mögött, akármit is lehetne vélt vagy valós bosszú jogának tekintenie, az elbeszélő úgy véli, végső soron minden azon múlik, hogy az emberek vissza tudnak-e emlékezni a szép, szarajevói napokra, vagy csak egy kiábrándító várost látnak, ahol még a hó is feketévé válik.

 

Szív Ernő Kisbeszéd az elképzelésről című rövidprózája egy könyvesbolti látogatásról mesél, annak sorsszerűségéről, valamint arról, hogy milyen sokat adhat egyetlen mondat – akár merőben új perspektívát is. Egy utcaképet látunk, 2025 májusából, érzékletes táj- és környezetleírással. Majd a rövid, könyvesbolti beszélgetés tanúi lehetünk, amelynek során felvillan néhány gyermekkori emlék.

„És azt mondta a fiatalabb boltos lány, neki olyképpen tanította a mamája: ne úgy mondd, kislányom, akarok valamit, kell valami, hanem hogy azt képzelem, mami, papi, satöbbi. Azt képzelem, hogy. Hát ez gyönyörű, mondtam magamban, és köszöntem, mert tudtam, hogy ezen a változékony, májusi napon én ezért kerültem be kettő, öt vagy tíz percre a könyvesboltba.”

„Azt képzelem, hogy” – ebből a három szóból világot alkot az író, szándékai szerint olyat, amilyet elképzelt, de végül másképp alakul, mégis – minden különbség ellenére – jó és pontos lett olyanként, amilyen lett.