Élet/világ

Elérkezünk az utolsó márciusi ajánlóhoz, időközben megjelent az Új Forrás márciusi lapszáma is, így ezzel zárjuk a hónapot. Remélem, olvasóink nem bánják, hogy ezúttal a szokottnál filozofikusabb irányt vett a lapszemle, mentségemre szóljon, hogy ez nem szakmai ártalom, hanem a lapszám jellege határozta meg az ajánló irányát.

A legnagyobb hatással Tzveta Sofronieva (bolgár költő) Az Édenkert elültetése című esszéje volt rám. Ez egy kimondottan sűrű és gondolatgazdag írás. Az esszé az életvilág (Lebenswelt) fogalmából indul ki, amely kifejezés leginkább Husserl filozófiájából lehet ismerős, úgy tűnik, hogy a világról alkotott szubjektív kép, a tudományos megközelítések előtti világtapasztalat kerül előtérbe ebben az esszében is. Tzveta Sofronieva felveti a kérdést, hogy vajon az élet vagy a világ szóra kerül-e a hangsúly, amikor erről a fogalomról gondolkodunk, s arra jut, hogy az élet és a világ szó egyenrangúnak tűnik itt, „egyenlő”-nek látja e kettőt, s számára az egyenlőség a növekedés, a fejlődés folyamatának előfeltétele. Ezután a szerző ír a felnövésről, a „naggyá válás” értelmezési lehetőségeitől, az Énné válásról, vagyis arról, hogy miképp tud az ember hitelesen, önmagaként létezni. Majd a világ milyenségéről ír és rákérdez arra, hogy milyen világba szeretnénk eljutni, mely utóbbi bizonyos szempontból ugyancsak identitás-kérdésként is felfogható. Szó esik a világegyetem fizikai tényeiről, amelyek tényszerű jellegük ellenére varázslatosnak is tűnnek.

„Újra és újra megnyilvánul bennünk az ingázás élménye a lélegzés, az élet közvetlen tapasztalata és aközött a világ között, ami tőlünk függetlenül létezik. Valószínűleg éppen ezért találjuk varázsla tosan szépnek a csillagokat, különösen akkor, amikor erősen pislákolnak. De nem éppen abban rejlik-e a csillagfény varázsa, hogy nem is remeg, nem is pislákol valójában? Hogy mindez csak illúzió? El akar juk-e fogadni ezt a varázslatot, a végére járni, megérteni és megszeretni, ki élvezni, bízni benne? Az űrben merészen ragyogó csillagfény és a kút tükrébe bújt csillagfény: két egymást kiegészítő varázslat.”

A fizikai tények és a varázslatos elemek elegye révén a filozófiai jellegű próza lírai sorokba vált, a költői én lép elő. A vers a fényt, a végtelenséget és a világ titkait igyekszik kifürkészni és valamennyire megérthetővé tenni. Itt a gyermeki perspektíva érvényesül.

„Homokfelhő rejti a ráják fullánkját.

Nem kell félnem – hiszen nem fenyegetőbbek

mint a többiek csápjai körülöttem.

Nem azért kerek a Hold, mert messze van tőlünk?”

Aztán a tudományosság és a költészet kapcsolatát vizsgáló fejtegetések közepette szinte elveszítjük a gyermek nézőpontját, de mielőtt még megfeledkezhetnénk róla, újból előjön, mégpedig a bevándorlás témakörén keresztül. A szerző feleleveníti, hogy az egyik felolvasóesten „migráns”-ként mutatta be őt a műsorvezető, s az identitására vonatkozó kérdés igencsak zavarba hozta őt, minthogy Berlinben él, a város déli részén bérel lakást, vagy másképp szólva, a líra nyelvén:

„Bérlünk a világtól egy kanapét, egy ajtót,

egy párnát, egy gyümölcsfát, szárnyakat és egy csónakot,

otthonnak nevezzük, számos névvel illetjük.”

Mindannyiunkra bérlőként tekint, hiszen „egy kis időt bérlünk az univerzumtól, hogy életteret alakítsunk ki. Újra és újra. Ez állandó bátorságot és folyamatos tudáselsajátítást igényel. Az életvilág szó mögötti ötletek bősége jelentős.” A szerző felrója a reklámiparnak – és végső soron magának a kapitalista berendezkedésnek, s így mindannyiunknak is, hogy életvilágból a „világ” kifejezés a reklámokba is befészkelte magát, mintha áruba bocsátható lenne. Holott az életvilág a létezésünk különböző területeit foglalja magában, a létezés során folyvást keletkezőben van, az identitásunk kialakulása is függ ettől.

Az esszé utolsó szakaszában egy iskolásokból álló csoportot látunk, a családjukkal újonnan Németországba települt gyerekek német nyelvből való felzárkóztatását végzi az elbeszélő. A gyerekek azt a feladatot kapják, hogy kedvenc városaikról írjanak. Itt bontakozik ki igazán az életvilág fogalmának az a széles horizontja, amelyet a szerző a kezdetektől fogva bemutatni igyekezett. Ugyanis a gyerekek sokszor menekülni kényszerültek a szülőhazájukból és szülővárosukból. Néhányan visszavágynak, de vannak olyanok is, akik egy új helyen képzelik el az életüket, és az a valóság sem a jelennel, sem pedig a múlttal nem egyezik. Az ő életviláguk számos eleme a múltból, illetőleg a vágyálmokban létező jövőből épül fel, de mégis alapjaiban határozza meg a „világukat” a menekülés. A menekülés perspektívájából vágynak bizonyos városokba, nem a konkrét helyekhez vonzódnak, hanem a béke, a szabadság és az egyenlőség városait keresik. Tzveta Sofronieva a gondolatmenetet Az Édenkert elültetése című versére hivatkozva zárja, amelyből az olvasható ki, hogy a béke, a szabadság, a méltóság és az egyenlőség magjait elvetve kellene egy élhetőbb világot építeni, amelyben az emberhez méltó élet és a világ, amelyet maguk körül látnak, valóban egyenlőek, így megvalósulhatna az egyenlőségből a fejlődés.

Az esszét Bozsik Boglárka, Cebula Ágnes Karolina, Kalláné Jakus Melinda, Kreisch Beatrix, Mándli Klára Sarolta, Móricz Gréta és Domokos Johanna fordította.

Csehy Zoltán Nyirkos ködbe vesző éjjeli látomány címmel megjelent verse egy különös, csillagképszerű, fény által az égre rajzolt képződménnyel kezdődik, amely egy szőrös orángután képét mutatja. Ez is csak egy a világ zajában és az abból keletkező lelkiállapotban születő elképzelt lények közül. Csak a csend segíthet, a lírai én a harmadik versszakban a csendhez szól, a csendbe igyekszik elcsatornázni minden olyan képzetet, amely a zajban a képzeletünkbe betolakodott, és a világunk részévé vált. A csend tartályába kerülnek a képzelet terhei, s a zaj helyét a dal veszi át:

„Jobb itt ülni. Lapos csend, te időzz velünk,

s játszó képzeletünk öntse ki terheit

 tartályodba, dalom, ritka rugalmasan,

mint egy atletikus kukás!”

A világ és világ észlelésének témájánál maradva, figyelmet érdemelnek Jaan Kaplinski észt költő, író versei is, amelyeket Szilágyi Mihály fordításában olvashatóak a friss Új Forrásban. A Milyen elcsépelt című vers a végességet tematizálja, valamint azt, hogy milyen könnyen bele tudunk feledkezni a világba, a nyári melegbe, a kellemes érzésekbe, belesüppedünk a nyugalomba. Ám ez egy ponton megszakad, és ekkor vissza kellene térni a valóságba, az élet, a világban töltött idő célját beteljesítve, azonban nem csupán az életidő hossza bizonytalan, de sokak számára az sem ismert, hogy kiért „kell cipelnie a keresztjét”. Úgy tűnik, még a liliomok is jobban tudják a Krisztustól eltanult feladatot: virágzásuk és hervadásuk bár önmagukért való is, mindannyiunkért is teszik:

„a közelgő sötétben és csendes magányban fehér liliomok

virulnak és hervadnak mindegyik magáért és mindannyiunkért”.

A természet rendjében mintha kódolva volna egy olyan tervszerűség, amely az élőlények feladatát jelöli ki, a másokért (is) való élet értelmében.