Ezúttal ajánló formájában is köszöntjük az Új Forrás folyóiratot a Szófa oldalán, a nemrégiben megjelent, júliusi lapszám szemlézésével.
A mostani lapszemle körvonalait a és ezek többes számai jelölik ki.
Nagyon megörültem Derek Walcott verseinek, amelyek Szilágyi Mihály fordításában jelentek meg, korábban csak néhány Walcott-lírát olvastam, angol nyelven, de a Love after Love című költemény az első pillanattól fogva nagyon közel állt a szívemhez. Az Új Forrásban magyarul is megjelent három vers pedig azt mutatja, hogy Saint Lucia nemzeti költőjétől nagyon is érdemes lírákat olvasni.
A Dacoló című vers a szerelem fájdalmas oldalát mutatja meg, valamint azt is, hogy milyen erősen lehet ragaszkodni ehhez a néha elülő, de újra és újra feléledő, hullámokban az emberre rátörő fájdalomhoz. Walcott megszállottságként aposztrofálja ezt, „[ő]rült kapszkodás”-ként, amely egy még mélyebb őrülettől, az ész szakadékba zuhanásától próbál menekülni. Az érzelem és az értelem fájdalomban zajló, szívszorításba torkolló harcát ábrázolja a vers, s mindezen keresztül végső soron az életet is.
A Zenés negyed nyáron is az Új Forrás júliusi számában jelent meg, benne a forró, mediterrán nyár pillanatképei sorakoznak, minden érzékszervet mozgásba hozva. A nyári hangulatot nem csupán a tájleírás, az összetéveszthetetlenül a nyárhoz kötődő tárgyak és a vágyakozás rezdülései elevenítik meg, hanem az örökkévalóság megragadhatatlan, sejtelmes ígérte is. Mindez pedig egy áhított, erotikus viszonyban koncentrálódik, a vágyakban élő jövő egy pillanatra, de épp a vers zárásaként, már elérkezett jövő formájában ölt alakot:
„És lángra gyúlt tengerként ott a folyó.
Meg hogy levetkőztetnélek a nyári hőségben,
és nevetve szárítanám meg párálló tested, ha eljöttél.”
Az élet igenlése és a szenvedélyek megélése lüktet Derek Walcott verseiben.
Úgyszintén az életigenlés rezdülései ismerhetőek fel John Banville A dolgok természetéről című prózájában, amelyet ugyancsak Szilágyi Mihály fordításában olvashatunk. Az írás központi motívuma a tánc, amely a méhek és a csigák táncában bontakozik ki, ahogy a főszereplő, „az öreg” meséli a fiának, George-nak és kedvesének, Lucy-nak. Az öreg szimbiózisban élt a természettel, napjai jelentős részét a kertben, többnyire locsolással és az élővilág táncának megfigyelésével töltötte, a természet közegében, s ez akkor sem változott, amikor fia és Lucy hosszabb időre látogatást tettek nála. Lucy szenvedett ebben a környezetben, míg George-ot egyre inkább magához vonzotta a természet élettel teli lüktetése.
Egy napon látta az állatok táncát, az élet megszüntethetetlen jelképét, amelyet a beosonó halál sem volt képes felülírni:
„Táncoltak a csigák. Méhek fekete felhője szállt fel a kaptárokból, és húzott zümmögve az égbe. Az öreg halott volt.”
Az öreg az élet színterén, a kertben halt meg, halála viszont nem zökkentette ki az életet a mozgássorából, a természet tánca nem állt meg, még csak nem is lassított, az életet nem fékezi le a halál. Úgy tűnik, mintha az élet győzedelmeskedne, felülkerekedne a halálon, de valójában ez nem lehetséges. Inkább arról van szó, hogy az elmúlás az élet egészébe tartozik, de a természet ereje képes megmutatni, hogy a mozgásokat és a mozgalmasságot nem számolhatja fel a múlandóság, mert mindig is csak az élet tánca közepette köszönthet be a halál.
Ám az élet nem csupán a vágyakozásból eredő boldog igenlésé, s a természet sem mindig mutatja meg az élet táncán keresztül az elevenség halált is magába fogadó csodáit, olykor muszáj a mindennapiság terepén kutakodni, életstratégiákat fürkészve, a nyirkos megszokás, a hétköznapiság útján botorkálva. Ezekből a hétköznapokból mutat meg néhány részletet Keömley-Horváth Boglárka Mosom kezeimet című regényrészlete. Az írás első szakasza a tömegközlekedés és az orvosi váró pillanatképeit sűríti magában, olyan módon, hogy az egyes szám első személyű elbeszélő gondolatai és jórészt öniróniára épülő humora is fel-felvillan, miközben a rosszullét és a pánikrohamtól való félelem egyre jobban eluralkodik az elbeszélőn, aki segítség nélkül marad, a közönnyel és néhány, foghegyről odavetett megoldási javaslattal szembesül csupán.
A regényrészlet második szakasza az első szakasz közömbösség uralta attitűdjével igyekszik szembeszállni, a „boldogok a lelkiszegények” tanítás gyakorlatba ültetésén igyekszik az elbeszélő. Segít egy utcán élő emberen, de rögtön le is leplezi magát: végső soron saját magának szerzett kellemes érzést, azáltal, hogy jó embernek érezheti magát. Szívszorító, felkavaró, katarzist előidéző történetre várt, de a hajléktalan néni banális okokat idéz fel, amelyek odáig vezettek, hogy végül utcára került. Mintha sehol sem lehetne megszabadulni a hétköznapiság fogságából, nem látszik menekülési útvonal. Bár aznap este Áron, akivel az elbeszélő zavaros, talán éppen alakulófélben lévő viszonyban van, üzenetet küld, ez sem szakítja meg a mindennapok hordalékaival való sodródást, nem oldja meg az útkeresésből adódó problémákat. Technikai hibákat viszont magával hoz az üzenet, pontosabban a levelezőfelület diszfunkciója, ami közvetett és büroktratikus köröktől sem mentes úton ugyan, de rámutat arra, hogy az Áronnal való kapcsolat is diszfunkcionális.
