FŰRŐL ÁLMODOM MOSTANÁBAN
Mostanában megint fűről álmodom. Csak éppen egy kevésről. Nem annyiról, hogy az ember megdöglik, mire elfogy, vagy segítséget kell hívjon az eltüntetéséhez. Majd még én fizetek nem? Nem. Éppen csak egyszemélyes adag fűről. Ami élvezetessé teszi a téglák közé szorult esti nézelődést. Még a szembe szomszédot is könnyebben elviselném talán. Meg se hallanám az állandó harákolását, ami egyértelmű száraz köhögés, bár bizonygatja, hogy nem.
A drága Eugénia néni hívja Slejm Etelének. Mindig szidja, amikor szedi be a közös költséget. Tulajdonképpen érthető, hiszen alatta lakik. Az egész lakótelep lelkesen próbálta kigyógyítani. Megnőtt a kerületi könyvtár forgalma is. A tudományos, orvosi könyvektől, a gyógyfüves könyvekig mind elfogyott. Teljes listát sorakoztattak fel neki. Nagyon hatásos a lándzsás útifű szirup, izlandi zuzmó, rozmaring, tüdőfűleves, kakukkfű, lilahagyma sózva, fortyogott a boszorkánykonyha. Feketeretek cukorral, inhalálás kamillateával, mézes fokhagyma. A férfiak a kalapkúrát emlegették. - Elő a butykossal! – üvöltözték át az erkélyekről, amikor Slejm Etelére jobban rájött a köhöghetnék.
Ma is fűről álmodtam. Kinyitottam a bejárati ajtó, zsírtól foltos kukucskáló ablakát. Ott volt a fű. Szálanként csillogva himbálózott az ajtóm előtt. Egyszer valaki integet az utca végéről. Ahogy közeledik, egyre élesednek a vonalai. Slejm Etele az és nem köhög. Lehet, hogy sikeres volt a füveskönyv? Hív, hogy menjek ki. Leülhetnénk a fűre. Hozott egy adag sült tésztát. Nem a szokványos zöldségeset. Ez csak neki járt. Vang bácsi is olvasta a füveskönyvet. Az ajtót nem tudtam kinyitni. A kis ablakon bekúszott a frissen sarjadó fű illata. Átmentem az erkélyre. Slejm Etele éppen hazaért. Behúzta maga mögött az ajtót, vett egy nagy levegőt és köhögni kezdett. Neki is kellene egy kis fű. A teste megfeszült, mint a vízzel teli felmosórongy, amikor kiemelik a vödörből. Egy pillanatig mereven állt, aztán elengedték a fenti kezek. Ernyedten, tónustalanul csuklott össze. Azon töröm a fejem, hogy miért van átrakva a bronz állólámpa a másik oldalra. Felhúzom a cipőmet és kilépek a fűre.
Megettem a sült tésztát. Hamarosan mindenkinek feltűnik, hogy csend van és hívják a mentőket. A temetőben nem látszik a fű. Eltakarják a fekete lábbelik. Egy cipő világít csak pirosan. A drága Eugénia nénié. Ő soha nem hordott feketét. A tiszteletes, a beszéde végén megköszörüli a torkát, köhint egyet. Ebben a pillanatban fakad sírva a fél kerület. Lassan újra megtelik a könyvtár. A füvet már nyírni kell.
