SZÖRNYEK

 

- Kíváncsian várom, hogy még ma megtudjuk-e, hol van Kinshasa - hallom a tanári asztal felől érkező, kíváncsinak egyáltalán nem tűnő szavakat. Újabb izzadtságcsepp indul lassan lefele a homlokomon. Miután Bányai elhallgat, a légzésemen kívül semmi sem töri meg az osztály csendjét.

 

A szemem sarkából látom, ahogy Aponyi elgondolkodva túrja az orrát. Keresem Zsófi tekintetét az első padban, a szünetben még kedvesen nevetgélt rám, de most nem fordul felém. Kénytelen vagyok újra a vaktérképre nézni.

 

Afrika: tátongó ürességet körülölelő fekete, szabálytalan vonal. Ebben az űrben néhány idétlenül csavarodó bélféreg - néhány folyó és semmi más.

 

Kinshasa...várom az emlékmorzsákat, de nem jönnek. Ehelyett egy régi könyv borítója jelenik meg előttem. Egy félmeztelen, izmos, ágyékkötős alak egy gorillával harcol a dzsungel fái közt. Messziről egy ismeretlen madár bántó rikoltása hallatszik. Próbálok újra gondolkodni a válaszon, de...

...de miért pont én? Miért pont engem választott? Apróságokon múlik, hogy kiből lesz áldozat. Ha máshol nyitja ki a naplót. Ha szórakozottan átlapozza az sz-betűt. Ha nem akar újra megalázni.

 

A vaktérkép vonala mintha megmozdulna, mintha szétesne és aztán újra összeállna egy nagyobb Afrikává. Édeskés illat csapja meg az orrom. És a távolból mintha vízcsobogást hallanék.

Bányainak ez csak egy újabb unalmas nap unalmas óráján kiosztott unalmas elégtelen lesz. Valószínűleg azzal nyugtatja magát, hogy csak a kötelességét teljesíti. Ő nem érzi, hogy hazafele menet hogyan lesz majd egyre nehezebb a táskám, hogyan lesz egyre mocsarasabb a járda. Ő nem érzi majd az anyám csalódott csöndjét és az apám szótlan dühét.

 

Igen, közben Afrika körvonala határozottan megnőtt, kikerekedett. Lekúszott a táblára felfüggesztett vászonról, a tábláról és már fél falat beborította. Némán ránézek a többiekre, de nem tűnnek meglepődöttnek, csak annyi változás történt, hogy Aponyi ujja már nem az orrában van, hanem a szájában. A rikoltozó madár hangja egyre határozottabban hallatszik és újabb, puha, ismeretlen hangokkal egészül ki. A lábam alatt megzizzen valami. Honnan jön az ázott fű illata?

(A távolból bekúszik Bányai hangja: rendben, mentőkérdés: mennyi kobaltot bányásztak Kongóban az elmúlt évben?)

 

Az osztályterem falai lassan hullámozni kezdenek, mintha a szél játszana velük. Mintha nem is falak, hanem fák lennének. Vastag, magas, ősi fák. Megfeszülnek az izmaim. Olyan izmok, amiknek a létezéséről eddig nem is tudtam. Ránézek Bányaira és érzem, ahogy ökölbe szorul a kezem. Teszek felé egy lépést, a talpam alatt érzem a fű puhaságát.

(Nos, tudja, vagy nem tudja?)

 

Testem összes izma megfeszül és egyetlen ugrással rávetem magam. A hátára zuhant a ködfoltos dzsungeltisztáson, de csak gúnyosan somolyog. Az arcához hajolok és onnan ordítom (de talán nem is én vagyok, a hang mélyebb):

-Nem érdekel a kobalt! Nem érdekel Kinshasa! Író leszek! Már két versem is megjelent az iskolaújságban. Nem érdekel a kobalt...! Világokat fogok alkotni... - miközben a kifröccsenő nyálam összekeveredik a könnyeimmel, Bányai elkezdett nevetni. Megütöm az arcát. Először nehéz, mintha valami visszatartana. A második már könnyebb. Nem hagyja abba a nevetést. Az orrából és a szájából ömlő vér miatt a nevetés hörgő krágossá változik.

 

Khmm...ugye megegyezhetünk egy tisztességes elégtelenben...? Menjen a helyére. Bányai a tanári asztalnál ül, arcán az unott gúnyon kívül semmi más. Zsófi egy bánatos félmosollyal néz rám.

 

Másnap kora reggel a takarítónő mogorván veszi észre, hogy a 3.B-ben a linóleumból apró fűszálak merednek ki. Letérdel, hogy eltüntesse őket, így nem veszi észre, hogy két kis selyemmajom figyeli a szekrény tetejéről.