TALÁN
/öcsémnek, a negyediKÁOSZtálynak, szülőfalumnak és szüleimnek/
Talán meg kellett volna állítanom az órákat.
Akkor, amikor kettőnk összekapaszkodásában még alig fért el az a ráncos test. A körtefa hangyakaravánoktól forgalmas, esztendők barázdálta hórihorgas törzse. Amikor azt a mohos ölelést, hármónk tökéletes egységét még nem szakították háromfelé a láncfűrész berregésén és testvérháború dörrenésein érkező, maguk után halálba meredő lombkarokat és néma közönyösséget hagyó, tovasunnyogó évek.
Talán meg kellett volna állítanom az órákat.
Akkor, amikor mi, páran még ugyanazt a letisztult nyelvet beszéltük. Amikor a te te volt, az én én, és te és én félszavakból is megértettük egymást hanyatt fekve, behunyt szemmel élvezve az ablakon beszökő kósza napsugarakat az iskolapad tetején. Amikor még nem fogaink közt szűrtük az ajkunkat kötelező vigyorba rántó de jó, hogy látlakokat, amikre profán és szakrális istenek, kinevezések, felmondó levelek, jegygyűrűk és bontóperek, rugdalózók és szemfödelek rakodták szüntelen iszapos hordalékukat.
Talán meg kellett volna állítanom minden karórát
azon a délelőttön, karácsony másnapján, abban a behavazott tornyú sárga templomban. És a Krisztus születését elbeszélő Biblia-fejezet felolvasása után nem helyremenni és türelmesen várni, míg mindent elragadnak a kabátgallérjainkon lappangó percek. Hanem óvatosan, hogy a szökni próbáló meg ne neszelje, belesuttogni a mikrofonba: "Emberek, zárjuk be a templomajtókat, és ne engedjük ki rajta ezt a drága pillanatot, mert, ha most hazamegyünk, akkor este lesz és reggel lesz, új nap. Új évek és új karácsonyok lesznek. És mi üresre dekorált lélekkel, ujjainkat okostelefonjainkra kulcsolva zsolozsmázunk kibelezett jókívánságokat ismeretlen városok wellnes-szállóinak komfortos magányában".
Méhek donganak a szilvafa körül. A nap megannyi sugara éles szögben rajtol a vesszőfotel felett ringó fehér szoknyás lombkorona irányába. Néhányan a továbbsietők közül langymeleget lehelnek szalmakalapos fejtetőmre, míg a célbaérkezők megállapodnak Tóth Krisztina Pixeljének dőlten szedett sorain, az ölemben.
Apám fölé görnyedő háta kitakarja az Opel nyitott motorházát. Benzinszag keveredik frissen sült piskóta illatával. A konyha szélesre tárt ablakain keresztül hol tempósan, hol vontatottan, de mindig kristálytisztán rohan az idő: anyám énekel. A fóliasátrat megkerülve a pitypangos pincetetőn át fülemhez lopódzik, mint csintalan gyerek az ablakra feszített szúnyoghálót, dobhártyáimat megrezegteti, majd szétárad bennem az ismerős dallam.
Talán meg kéne állítanom az órákat...
