SZATYORNYI MENNYORSZÁG

 

Amíg tart a vonulás, nem hunyhatom le a szemem. Pláne éjszaka nem. Mert a sötétben jönnek. Választásuk véletlenszerű, és én felkészülve akarom várni érkeztüket.

Amikor a mi máglyánk utolsó parazsa is kihunyt, ők akkor szították fel tüzeiket. Yarae. Nálatok szentjánosbogár, mi lámpásnak nevezzük. De mindegy is, a látvány búzavirágkék és kávéfekete íriszen keresztül is ugyanaz, nem gondolod?

 

A miniatűr fáklyák hibásan érintkező fényfüzérként egy ideig bizonytalanul himbálóztak a horizont vonalán, majd, ahogy mind közelebb értek, vörösen izzó lángnyelvekké híztak, és nappali fénybe vonták maguk körül a szántóföldi éjszakát. A kezdeti vészjósló morajlás egyetlen rettentő robajjá erősödött.

Almudafiein. Az Oltalmazók. Abu Naszrin csak ennyit suttogott. És mi pontosan tudtuk, ma éjjel mi vagyunk a kiválasztottak. A kétségbeesés hullámokban, a dübörgésből kiváló férfihangokkal tört a roskatag sátorba, elsőként megbénítva Amma és néném, Umm Naszrin, s rögvest utána az én és két húgom elméjét és testét.

 

Egy hete szöktünk át a határon. Azóta vonultunk ennek az országnak az elhagyott, bozóttal benőtt erdei csapásain, keresztül vízmosásokon, réteken, szántóföldeken. Vagy tizenöt család. Abu Naszrin azt mondta, ez a vidék számunkra a legveszélyesebb. Csak túl kell élni. Az út során mindenütt a helyiek megvetése fogadott bennünket, úgyhogy hozzászoktunk a durvaságokhoz. De ezen a vidéken a környéket tőlünk védő, motoron fáklyákkal járőröző horda, az Oltalmazók szemében mi aleadui, azaz halálos ellenség voltunk. Talán kellett volna lenni, de a miértre válasz nem volt. Így végül miért sem volt. Elfogadtuk, és kész. Ahogy a nagybátyám mondta, csak túl kell élni. A második éjszakán felgyújtottak két sátrat. A férfiakat véresre verték. A bátyám, Nadzsíb barátja, Amir meghalt. A nőket...

 

Akkor éjjel Nadzsíb fogott vagy öt ilyen gyönyörű lámpást. Óvatosan, nehogy bajuk essék, Amma háncsszatyrába helyezte őket. A szatyrot behozta a sátorba, s letette fekhelyeink mellé a földre. Onnantól kezdve minden napszállta után így volt. A ti szentjánosbogaraitok parányi mécsesei hitet sugároztak a mi reményvesztett éjszakáinkba.

Rájuk gondoltam, akkor is, amikor a mi sátrunk került sorra. Magam elé képzeltem zöld-arany fényüket, mikor a fáklyás férfiak maguk alá teperték Ammát és Umm Naszrint, valósággal hallottam az ünnepi díszben pompázó bogárvértezetek apró koppanását a száraz növényrostokon és láttam, amint szikrakeringőjüket lejtik a háncsszatyor-bálteremben, amíg az egyik fölém magasodó fehér istenség bitorolta a testem.

A támadás közeledtével Abu Naszrin szavai jártak a fejemben: csak túlélni. És ha nem sikerül sincs baj, akkor vár Allah végtelen kertje. De ott, abban az iszonytató, mégis fenségesnek tűnő pillanatban egyáltalán nem hatott rám ösztönzőleg sem a túlélés, sem Allah végtelen kertje. Mert a ragyogás minden egyes örökkévaló másodperccel fokozódott. A lámpások táncoltak fáradhatatlanul, csak nekem, s arra gondoltam, az én mennyországom tökéletesen elfér egy repedezett háncsszatyorban.

 

Hajnalban a sántító Abu Naszrin és a felszakadt szemhéjú, vérző orrú Nadzsíb szétszedték és batyuba kötötték a pokrócokat meg a sátrat. Anyám, néném, húgaim és én újra hátunkra vettük a súlyos pakkokat.

Nemsokára átvonulunk ezen az országon. Még négy nap a határ. Épp, amíg világítanak éjjel a lámpások. Addig nem hunyom le a szemem. Abúja már vár minket valahol nyugaton.