A lélek és az ő vándorlása

 

Vilmos. Az apja adta a nevét, mert amikor megszületett, egy villamos csörömpölt hangosan a körúton.

– A négyeshatos volt – mesélte később –, elütötte anyádat, mert nem nézett szét, és előtte ment át, hogy elérje még a Baross utcai megállóban. A villamos sodort rajta egyet, ő megpördült, és elesett a síneken. Megütötte a fejét is, a bal halántékánál azóta is láthatsz egy fekete foltot. Mentő jött érte, rohamkocsival szállították a közeli klinikára. Ott kezdődött az életed, a körút közepén, a gépkocsik zajában. Halálközelben születtél, fiam!

 

Vilmosnak elkékült az arca, amikor harminchat hetesen világra jött, alig vert a szíve, nem voltak ritmusos dobbanások, csak elhaló zörejek. – Aliglélek – mondta a dúla, aki a kórházban, egy keserves óra után kihúzta végül az anyjából.

Vilmos nem vett levegőt, ezért rázogatták, fejre állították, amíg néhány görcsös rángás után felsírt végül, és zokogva üvöltötte bele a világba az életet. Gépekre rakták a meggyötört testet, azok pedig halk pittyegéssel jelezték, hogy talán megmarad. Nem volt szép gyerek, koraszülötten, foltos bőrrel, lélegzet-visszafojtva, mintha érezte volna, hogy nem jó ez a világ, ami fogadja, tele van zajjal, iszonyattal.

Amikor kivették az inkubátorból, és végre hazamehettek, az apja gyakran magához szorította. Megbújt az ölelésében, és a teste melegében aludt el. Az anyja betegen, kivérezve feküdt a másik szobában, legyengülve a szülés és a baleset után. Megrepedt egy ér a fejében, csak a plafont nézte egész álló nap. Az apja keverte a gyerek tápszerét, simogatta, ringatta. De Vilmos sokat sírt, mint az elveszett lelkek, akik nem értik, miért dobta őket a bolygóra egy női test, mint valami csomagot.

A kék foltok ott rejtőztek a gyorsan növő haja alatt, erek szövevénye, bevérzések, mintha megjelölték volna születésekor. Apja puha kefével igazgatta el a selymes, barna fürtöket, vagy fehér sapkát adott rá, hogy ne bámuljanak az arcukba az idegenek. Így is megnézték, mert nem volt babaillata, és keskeny vonallá összeszorított szájjal figyelt minden arcot, aki fölébe hajolt.

Nem volt rajta sehol semmilyen szerethető gömbölyűség, vagy gödröcskék a szája körül. Csak csontja volt és bőre, és élettelen tekintete, hiszen kívül maradt a világon, amelybe mégis beleszületett.

 

Öt évesen szólalt meg először, az apja ugrált a boldogságtól. A jaj szó tetszett meg neki, ez a fájdalmas sóhaj, ettől megrezzent mindenki, mert nem tudta elmondani még, hogy miért a jaj.

Az óvodában a gyerekek nem játszottak vele, mert némán ült a sarokban, és széttépte a plüssjátékokat, mintha keresné a mellkasukban a szívüket.

– Vigye el pszichológushoz, apuka – mondták az óvónők –, mert hideg, mint a jégcsap, nem énekel, nem játszik, és nem beszélget senkivel.

Az iskolába már úgy ment, hogy tudott olvasni és számolni. Az apja tanította meg séta közben az autók rendszámtáblájáról, betűk és számok, néha kiegészítették őket szavakká, és összeadták őket. Unta az órákat, a társainak nehezen ment minden betű, görcsösen kanyarították a papírra mindet, mintha késsel faragnák ki az íveket és a szögleteket, ezért megvetette őket.

Nézte a tanítónőket is, ahogy izzadnak, és próbálnak megfelelni a szülői elvárásoknak, akkor tanult meg mosolyogni. Ezt mindig beírták az ellenőrzőjébe, hogy gúnyosan húzódik el a szája. Az apja meg csak nevetett, amikor aláírta, aztán átment a másik szobába, hogy megetesse, megmosdassa és tisztába tegye az anyját, aki csak feküdt az ágyban, és évek óta bámulta a plafont.

 

Középiskolásként Vilmos versenyeken indult, mert szerette a csöndeket, amikor a papír fölé görnyedhet, és megtöltheti betűkkel vagy számokkal. Később sakkozni kezdett, sorra verte meg a játékban a felnőtteket is.

Nemsokára felröppent a híre, riporterek érkeztek a házukhoz, de nem adott nyilatkozatot senkinek, csak ült a szobájában a behúzott, vastag függönyök mögött, és várta, hogy elmenjenek.

Akkor megkeresték és kifaggatták az óvónőit, azok pedig azt mesélték róla, hogy már gyerekkorában sem játszott, csak megfigyelt. A tanárai az egekig magasztalták, hogy mennyire gyors volt a felfogása, és igen, már akkor megmutatkoztak rajta a zsenialitása jegyei. Az újságokban főcím lett belőle.

Akkor megunta az idegeneket, abbahagyta a sakkozást, az apjával és az anyjával együtt egy vidéki városba költöztek.

Később elvégezte az egyetemet is, tervezőmérnök lett. Időgépet készített, évekig tervezgette, hogyan rakja össze az alkatrészeit, hogyan tegye működőképessé, hogyan állítsa be rajta az időpontot, ahová vissza szeretne menni.

Amikor elkészült, megmutatta az apjának, aki megölelte, bólintott, és azt mondta: – Csak menj, fiam! –  Vilmos beállította a gépen az évet, meztelenre vetkőzött, és megnyomta a vérszínű gombot.

 

Néhány perc múlva azt érezte, hogy felemelik, lemérik és megmosdatják. Fehér takaróba csavarták, mosolygó arcok és éles kórházi fények vették körül. Felírták egy kis könyvbe, hogy időre született, hogy négy kilós és ötvenkét centiméter, az Apgar 8/10, aztán egy puha kar átölelte, simogatta.

– Kicsikém! – suttogta egy női hang, aztán egy ismerős arcú férfi hajolt fölé, aki büszkén a magasba emelte, és csak annyit mondott: – Fiam született! Péter lesz a neve.