Skanzen 

A vakolaton kőpor-festmény, jelenet a János vitézből, Iluska a pataknál. 

Könnyű dunyhák, hármas tükör a kredenc felett, ükök dohányégett képe a falakon. 

Nagyapából disznótorszag áradt, csapból folyt a húsleves, 

a háznak ebédillata volt. A hátsó udvart tyúkok vére tartotta fényesen. 

Körülültük az asztalt, térképet az átutazók.

A mosókonyhában sírt a rozsdás Hajdú, míg kihordott egy heti ruhát.

Dédnagymama mesélte, hogy minden szekrényben van egy halott.
Azóta várjuk, hogy a vállfák közül ránk zuhanjon egy ernyedt test, vagy a vállunkra tegye a kezét egy molyirtós kabát. 

A vasárnapi ebédeken hét teríték kerül az abroszra, az asztalnál évek óta hatan ülünk.

Nagymama mindig megfőzte a hiányzó kedvencét, kanalával egyikünk sem ehetett.

Most ebédnél a nevetés padlóra hull, kopog a mozaikon. Ez a ház a szavak előtt épült. 

Ennél az asztalnál rég nem ült család. 

Fekszel majd. Sejtmagvetés. Több generáció ér földet benned: harangtoronyban a por, 

felriasztott madarak tollai, levesben a merőkanál.

Egyre többen laknak a szekrényben. Száradó ruhák intenek a testmeleg emlékek után.