Lebeg
Mikor az ápolók vízszintbe
helyezték apámat,
hogy legalább
halálában megpihenjen,
az elektromos ágyemelő
meghibásodott és az
csak tolta, tolta
apám testét az
ég felé.
Azóta ott lebeg.
Engem a folyosóra ültettek.
Rokonok és orvosok rohangálnak,
a húgyszagú huzat meg rendre
bevágja utánuk a kórterem ajtaját.
Odabent még mindig szól a rádió apámnak.
“Hajóvonták találkozása tilos.”
Egy lerágott körömdarabot
morzsolok a földre,
míg róla beszélnek.
Tüdejét átázott nejlon-
zacskónak képzelem -
azt mondják, vizes volt.
Végre hozzám szólnak,
bemehetsz, de ahogy
meglátom apámat,
rögtön vissza is kiáltanék:
biztosan ő az?
Hisz míg élt,
rám sem nézett,
és én is csak leszegett
fővel mertem elébe kerülni.
Csak a tenyerét ismerem.
Az arcát fürkészem,
lehet-e benne bármit is
szeretni.
De csak lopva, minha
még most sem szabadna.
Ekkor rámtör az ősi viszketés,
hogy látnom kell, hasonlítunk-e,
de a tükröket letakarták
és én egyik kendő alá
sem merek benézni.
Végül a csukott ablakon keresztül
meglátom arcom félhomályát.
Közelebb lépek.
Odakint az égen gyógyuló kékfolt.
Az utolsó dolog, amit apám
maga után hagyott.
És akkor egyszer csak meglátom.
Egy apró, közös ránc
a szánk sarkában és engem
máris az iszony ráz, hogy
mégsem halt meg teljesen.
Most magamat fürkészem,
bennem lehet-e bármit is.
Az ágyához támolygok.
Már vele lebegek.
Élettelen karjait
magam köré tekerem
és én életemben először
apám jéghideg hónaljába
fúrom magam.
Akkor végre felszakad.
Pont ilyennek képzeltem.
Mindig is ilyennek.
MALOMVÖLGY
El kellene menni innen.
Ehelyett már megint itt bujkálok.
Befogom a fülem, úgy ülök a vécén. De még így is hallok mindent.
El kellene menni innen.
Csak fölkelni egyik reggel, mint a nap, és elmenni innen. Elmenni és örökre eltévedni a közeli erdőkben. Mostantól inkább a farkasok neveljenek. Csak elmenni valahová, ahová...
Állj.
Mintha valaki az ajtót kocogtatná. Összerezzenek. A fülem helyett most a számra tapasztom a kezeimet.
Néhány pillanat kell, míg rájövök, hogy csak az ékszerteknősünk kaparászik a mosdó alatt. Jobban mondva, apám ékszerteknőse. Benőnek hívják és hatalmas. Már senki sem tudja, hogy miért éppen itt, az emeleti fürdőszobában elrejtve tartja apám egy olyan szűk akváriumban, amiben még megfordulni sem tud szerencsétlen.
Emlékszem, egyszer még kisebb koromban arra nyitottam be, hogy Benő valahogyan a hátára fordult és az alig pár centiméter mély vízben fuldoklott, mert a szűkös hely miatt képtelen volt visszafordulni vagy kiemelni a fejét a víz alól. Az utolsó pillanatban mentettem meg. Eldöntöttem, hogy még aznap megszöktetem őt Malomvölgybe egy jobb élet reményében. Az a legenda járta ugyanis, hogy a malomvölgyi erdő mélyén, a tóban hatalmas teknősök élnek háborítatlan békességben. Akkor még nem tudtam, hogy ez nem csak legenda. A város összes megunt vagy túl nagyra nőtt teknősét ehhez a tóhoz hordták ugyanis az emberek, miután már nem volt kedvük tovább gondozni őket.
Szóval aznap elindultam, hogy megszöktessem őt a páncélosok földi paradicsomába. Csak fogtam a csuromvizes teknőst a kezemben, és nem gondolkodtam. Emlékszem, útközben az egész lakáson végigcsurgattam Benő nyálkás fürdővizét, le a lépcsőn, át a hallon, ki az ajtón. Apám persze egyből utolért minket, talán ha az utca végéig jutottunk. Úgy ellátta a bajom, hogy egy hétre ki kellett venni az iskolából, és persze Benő is visszakerült a régi, szűkös lakhelyére a csap alá.
A hangok tovább erősödnek odalentről. Újra befogom a fülem.
Tényleg el kellene menni innen.
Valahová, ahová nem tartozom.
Csak belenézni egy nyilvános vécé tükrébe és valaki más vonásait hordani. Végre hátrafésülni a hajamat az arcomból. Végigmenni úgy egy utcán, hogy nem követ az árnyékom. Venni egy nagyobb akváriumot az állatkereskedésben. Vagy csak úgy ülni egy képzelt tó partján és a teknősök táncát nézni.
Lélegezni.
Egy pillanatra eljátszom a gondolattal és beleborzongok, hogy lehet így is élni.
Jó lenne elmenni végre. Elhagyni ezt a testet.
Cseppfolyóssá válni és halkan elcsordogálni a küszöb alatt. Le a lépcsőn, át a hallon, ki az ajtón. Vagy egyszerűen csak nem felébredni többé.
Vajon aznap, amikor Benőnek végre sikerült valahogy a hátára fordulnia, ő is ezt gondolta?
És én még azt hittem, megmentettem a haláltól azzal, hogy nem hagytam megfulladni.
Anyám odalent bömböl. Ma ő a soros.
Tényleg el kellene menni innen.
Ha elindulnék, vajon most meddig jutnék?
Kimászhatnék mondjuk az ablakon. Csak órákkal később vennék észre, hogy eltűntem.
Ez egyszeriben olyan valóságos opciónak tűnik, hogy szinte beleszédülök.
Igen, lemászok az ereszen és elmegyek innen. Olyan magától értetődő.
Kinyitom az ablakot, de csak hogy kiszellőzzön a fejem. Fázom. Az áprilisi esték még hűvösek, rajtam meg csak egy kardigán van. Jólesik a hideg. Így olyan, mintha élnék.
Átemelem az egyik lábam az ablakkereten, persze csak játszásiból. Tudni akarom, milyen érzés.
Könnyű.
Észre sem veszem és már az udvarunk fölött himbálózik mindkét lábam. A párkányon ülök, a levegőt kapkodom. Ez most tényleg megtörténik. Ujjaim ösztönösen az ereszre fonódnak és már kúszom is lefelé. Rettegek, hogy leszakad alattam és mindennek vége. De még csak meg sem inog.
Ekkor azonban megtorpanok. A szabadság itt liheg a tarkómon, rohannom kellene. Ehelyett én a kardigánom zsebét méregetem. Egy ilyen nagyra nőtt teknős vajon elférne benne?
