Földindulás

 

A drón hisztérikus zümmögéssel csapódott a meggyvörös városi terepjáró tetejének. Korcsolyázott rajta egy kicsit, majd leszánkázott a hátsó szélvédőn, és hanyatt fordulva a kocsibeálló térkövein landolt. Hatévesforma kisfiú ballagott érte. Végtagjai olyan vékonyak voltak, mint a rajzfilm-csatornákon ágáló hiperaktív, spagettilábú gyerekkaraktereké. Láthatóan nem kavarta fel a légi baleset, ráérősen matatott a kontrollpanel érintőképernyőjén.

– Hubaba, gyere a mamihoz, mossuk meg a fogacskáidat! – hívta egy édeskés hang a napvitorlákkal beárnyékolt, tágas hátsó terasz felől.

A gyerek a füle botját se mozgatta, pedig a szomszéd nő szerint hallania kellett a két következő hívást is, amelyek azonos szavakkal, ugyanolyan behízelgő hanglejtéssel szóltak, mint az első, csak némileg hangosabban.

– Nem kellene bemenned anyukádhoz, Huba? – hajolt át egy szénné szoláriumozott, csakra-gyöngyök övezte inas nyak a gondosan nyírt, alacsony tujasövény fölött.

– Jól van, na, már elindultam! – csapta le a gyerek a csomagtartó fedelére az irányító műszert, és egyik márkás sportcipőbe bújtatott lábfejével – mintegy véletlenül – arrébb sodorta a döglött bogárként heverő drága játékot.

 

 

Huba dühös volt a két nőre, mert fogmosás helyett, ami hosszadalmas mosdatást, hintőporozást és fésülgetést is jelentett egyben, az előző este kapott kamerás drónnal akart volna kísérletezni még egy kicsit indulás előtt. Feltett szándéka volt, hogy levideózza a nővérét, Szofikát, amint az erdőbe érve kikeni a száját a sportöve rejtett zsebéből elővarázsolt rúzzsal, és csücsörítő szelfiket posztol álneves Insta-oldalán. Sőt, ha lehet, a stréber szomszéd, Ági banya füvezését is fölvenné, de az lenne a legesleg ászabb, ha Robi Update is lebukna vele, amint éppen elfogadja a kínálást, és beleszippant a spangliba. Az se baj, ha a neten beígért felhőszakadás ideér, akkor legfeljebb viharvideót csinál majd. Ezért akarta, hogy ha már kap egy ilyen kütyüt, az legalább vízálló legyen.

Hubában fel sem merült, hogy azt hazudja, mosott már fogat. Nem a lelkiismerete tiltotta. Az volt a bökkenő, hogy ilyesmit ő még sosem csinált egyedül, mert a mami szerint az nem volna tökéletesen higiénikus. A passzív fogmosás általában meg szokott felelni az egyébiránt már nyolcéves Hubának, aki sokkal kényelmesebb volt annál, hogy tiltakozzon ellene. Ezen a reggelen akár mondhatott volna egyszerűen nemet is, de akkor mami kijön utána a kis gurulós piperepolccal, amin Huba saját tisztálkodószerei sorakoztak, és az ultrahangos mélytisztító okosfogkefével elkapja őt idekinn, a kocsibeállón. Ez a megaláztatás azért már sok lett volna, így hát Huba feltűnően szenvedve bevánszorgott, hogy alávesse magát a kényeztető tortúrának.

 

 

Ezután Robi, a családfő jelent meg a színen, mint aki csak arra várt, hogy elfajzott utóda eltakarodjon az útból. Az érzékeny szerkentyűt úgy kapta fel, mintha csak egy filléres homokozójátékot halászna ki a homokozóból. A kocsi lehúzott bal hátsó ablakán át a gyerekülésre dobta, majd okosórájára pillantva elkiáltotta magát:

– Drágám, berakhatom már a hűtőtáskát a csomagtartóba?

– Majd én kihozom, papa! – készségeskedett az anyja helyett Szofi, aki tizenhárom évének minden dacát és frusztrációját kötelességtudóan ki akarván izzadni, a garázs melletti gyepen végzett bemelegítő- és nyújtógyakorlatokat első családi hegymászótúrájuk előtt.

– Jaj, még ne csukd rá a csomagtartót, Robi drágám, mert beleraknám az én szendvicsemet és vizemet is! – lengetett meg a szomszéd nő egy aprócska, áramvonalas hátizsákot a sövény fölött.

– Kértelek, Ági, hogy soha ne szólíts drágámnak, bármikor meghallhatják! – sziszegte a férfi, és fejét jelentőségteljesen félrefordítva vette át az úticsomagot. Nem kellett volna felajánlanom, hogy velünk jöhet, csípett nyelvgyökébe a bosszúság, aminek hatása úgy maradt meg szájában, mint egy udvariasságból elfogyasztott, túl fűszeres étel makacs utóíze. Ez az utóíz egy olyan döntésére emlékeztette, amit egyre inkább hajlott megbánni.

Talán mégse kellett volna elkotyognia, amikor tizenöt év után véletlenül összefutott az ingatlanvásárláson gondolkodó Ágival, hogy a családi házuk melletti telek éppen eladó… de hát már úgyis késő, az exe visszavonhatatlanul ideköltözött a szomszéd házba, és az azóta eltelt négy hónap során lelkes edzőpartnerré és családi baráttá lépett elő.

 

 

Miután Robi felesége, Petra is kilépett végre a házból Hubával együtt, mind az öten beszálltak a terepjáróba. Az anya részint megszokásból, részben pedig a vendég iránti udvariasságból a két gyerek közé fészkelődött be a hátsó ülésen, így Ági az anyósülésen foglalhatott helyet igen elégedetten. Robi szerint a neje nem tud az ő tizenöt évvel ezelőtt véget ért kapcsolatukról, de jobb is, mert ha tudna, ingatag önbizalma végleg összeomlana. Ági szeretett belegondolni az összeomlás lehetséges forgatókönyveibe. Képzeletében mindnek az volt az eredménye, hogy ő, a túlzott határozottsága miatt egykor lepattintott céltudatos nő visszanyeri méltó helyét az imádott férfi felett. Ennek már a tudata is olyan élvezetes elégtétellel töltötte el, ami indokolatlanná tett minden sietséget.  Ági imádta nagy manipulátornak érezni magát.

– Mi is az a hely, ahová megyünk, Szofikám? – kérdezte a kislányt, aki szövetségese, de egyben vetélytársa is volt a családapa figyelméért és elismeréséért folytatott küzdelemben. Most a társalgás volt elvárható, tehát társalogtak.

– Mondtam már, hogy a Rezeda vár romja a Rezeda hegyen! – mormogta ingerülten Szofi. – A parkolótól négy kilométeres táv, a szintkülönbség négyszáz méter. – folytatta engesztelőn pár másodpercnyi hatásszünet után, látva a középső visszapillantó tükörben megjelenő apai homlokráncokat. – Pillekönnyű túra, a papa és én kétszer lefutjuk, mire ti felértek Hubával – tette még hozzá az anyja felé fordulva.

– Nahát, ezek szerint nem ma lesz a sétálós jógázásotok Robival? Akkor megtaníthatnál helyette Hubát és engem is jógázni! – paskolt megkönnyebbült örömmel a szomszéd nő vállára Petra.

– Mondanám, hogy csatlakozzatok hozzánk, de mi már egy csomó ászanát meg elméletet átvettünk, nem sokat értenétek belőle! – sietett a válasszal Ági. ­– Szofikának ma senkivel sem kell törődnie, mert saját magával versenyezhet, ami egyike a legnagyobb kihívásoknak… Mi majd időnként előresietünk ugyan Robival, de összességében nem leszünk gyorsabbak, mint ti ketten, ne aggódj, Hubaba! – fordult hátra a kisfiúhoz, hogy éreztesse, instruktorként a csapat minden tagjára kiterjed a figyelme.

– A jóga hülyeség. A futás is. Meg az erdőben mászkálás is, főleg, ha meredek! – nyafogta a gyerek.

– Na de milyen klassz várromot találunk majd a hegytetőn! Olyan szuper videót csinálhatsz róla, mint amilyeneket a műholdas tévéműsorokban látni! – biztatta az anyja.

– Úúúgy van! Egyébként megállapodtunk, hogy ha megkapod ezt a nagyfiús ketyerét, nem lesz több vinnyogás… – sóhajtott Robi, mert legbelül nem igazán számított komolyabb eredményre. A drón megvásárlásával egy füst alatt kenyerezte le a feleségét és a fiát, de már annak is örülhetett, hogy vállalkoztak erre a kirándulásra. Korábban, Ági felbukkanása előtt Robi kizárólag az edzett és teljesítményorientált Szofival járt futni a városka határában kanyargó kerékpárútra. A gyenge fizikumú, beteges Huba túlságosan emlékeztette gyerekkori önmagára, ezért amikor csak tudta, feleségére hagyta, aki jobb híján örömmel kényeztette, és vigaszának, sőt élete szerelmének becézte a kisfiút.

– Pedig szar idő lesz – kottyantotta el Huba kárörvendő vigyorral, mire mindannyian úgy meredtek rá, mintha ő rendelte volna meg egy webáruházban a zivatart, ráadásul szülői engedély nélkül.

A napi előrejelzést természetesen Ági is ellenőrizte, mint a család sportosabbik felének személyi edzője, de mert az elmúlt évek során egyre extrémebbé váló időjárási frontok kaotikusan rohangáltak keresztül-kasul a kontinensek felett, szinte mindegy volt, mi az aktuális jóslat. Így aztán nem is vette figyelembe.

– Talán elkanyarodik még a felhőzóna! Vagy ha nem, hát felfrissülünk egy kicsit a záportól, nem igaz? – csicseregte, de csak kétkedő hümmögést kapott válaszul. Petra és a gyerekek a családfő állásfoglalására vártak visszafordulás-ügyben.

– Semmi gond, sőt! – rikkantotta ő. – Legfeljebb átváltunk túlélőtúra-üzemmódba!

A kocsit a hegy aljában meghúzódó falu szélén, a Rezeda nevezetű presszó parkolójában állította le. A horizonton, a hegy takarásában megjelent vékony fekete csík ebből az irányból egyelőre nem volt látható.

 

 

 

 

 

Szofi néhány guggolás és karkörzés után azonnal faképnél hagyta a társaságot. Ági és Robi is elkocogott, hogy a várhoz vezető ösvény mentén a légzőgyakorlataik elvégzésére alkalmas tisztást keressenek.

Huba máris innivalót követelt, de mivel az apa felszívódott a bezárt autó távirányítójával együtt, Petra nem fért hozzá a hűtőtáskához. Kénytelen volt üdítőt venni a gyereknek. Tárcáját házon kívül mindig magánál tartotta egy apró válltáskában, így most életében először betérhetett egy falusi presszóba. A bejárat fölötti töredezett neonfelirat és az ajtón libegő, elszürkült nejlonfüggöny láttán visszahőkölve úgy döntött, hogy Huba inkább várja meg őt az ösvény szájadzását őrző rönkfa asztalnál.

Amint anyja hátat fordított, a gyerek akcióba lépett. Az asztalra csapta tabletjét, bekapcsolta a drónt. Röptetni kezdte a hegyre vezető túraösvény felett, majd elindította a videófelvételt.

Az üde nyári reggelnek már nyoma sem volt. A fülledt délelőttben a nap máris olyan buzgón izzott, mintha mindent és mindenkit vajpuhára akarna párolni még jóval ebédidő előtt. A hegyoldal kefesűrű, de embernél alig magasabb növényzetén hajnalban lecsapódott harmat ahelyett, hogy simán elpárolgott volna, forró gőzzé változott. A megfőzetés elől nem volt hová menekülni, hiszen a Rezedát valaha borító tölgyes utolsó, tekintélyesebb árnyat adó fái rég a faluba vándoroltak már, hogy bútorokká lényegüljenek át.

Az egyikükből készült, felforrósodott asztalon könyökölt most gondterhelten Huba. A módszeres irtás után soha teljesen magához nem tért erdő kopasz foltjainak terjedését az erdészet gyorsan növő feketefenyőkkel igyekezett megállítani. Az erőltetett növekedésbe belegörbült, hórihorgas tűlevelűek jócskán megnehezítették a makacsul kapucnis pulóverben izzadó, lázasan kapcsolgató kezdő drónvideós dolgát. Hamar belátta, hogy repkedő rabszolgája hiába kerülgeti a nyúlánk őshüllő-lábakra emlékeztető pikkelyes fenyőtörzseket; a papa és Ági banya egyelőre nem látszódhat a magasból, mert valószínűleg a bozótosban bujkálnak, állítólag egy rejtett tisztást keresve. A föntről óriás brokkoliágyásra emlékeztető levélszövedék behúzódásain szerencsére itt-ott átsejlett a fehéres kőzúzalékkal felszórt ösvény. Huba igyekezett gépével afölött maradni, hátha kiszúrhatja, hogy nővére, az alkalmi terepfutó mikor esik ki szerepéből, és kezd a telefonjával wifi-elérésre vadászni.

 

 

Ekkor azonban megjelent a mami, elnyűtten a presszóban vívott hosszú harctól. Nem tartottak ugyanis meggyes kólát, amit fiacskája kért, sem jeges teát, amit helyette vásárolt volna. Lefőzetett hát, majd jégkockákkal kihűttetett egy kanna fekete teát. Ezután saját kezűleg a lefolyóba öntött egy palack narancs ízű üdítőitalt, a palackba pedig beletöltötte a teát, amire presszósnő már nem volt hajlandó. Petra ezek után mégis kedvességet erőltetett magára, hiszen a kicsikéje igazán nem tehetett semmiről.

– Bocsi, babám, hogy ilyen sokat kellett a mamira várnod! Nem is vagy nyűgös? Jaj, de ügyesen elszórakoztál! Igyál hamar, aztán induljunk mi is a többiek után!

– De mami, nagyon meleg lett itt! Nem mehetnénk inkább haza? – nyögdécselte bébiarcot öltve a gyerek, de éppen, amikor ezt kimondta, megpillantotta Szofit a tableten. A lány már egészen fönt járt a hegyen, és a ritkuló növényzet látni engedte, ahogy a telefont ügyesen eltartva kamerázza saját magát, miközben balett-szerű szökkenésekkel futást mímel. Így aztán Huba mégiscsak hajlandó volt elindulni azzal a feltétellel, hogy anyja viszi mellette a drón által látottakat kiváló minőségben közvetítő tabletet, miközben ő a drón távirányítóját kezeli.

Egyszerre sétálni és drónozni azonban még úgy is izzasztó feladatnak bizonyult, hogy igénybe vette az anyja szolgálatait. Ahol a lombozat összeborult az ösvény fölött, kellemes árnyék honolt, de Hubát zavarta, hogy csak sejti, merre jár éppen a gépe. Ilyenkor ösztönösen megszaporázta lépteit, de mivel nem nézett a lába elé, botladozni kezdett. Anyja mindig utána kapott, és olyankor kis híján leejtette a táblagépet. Ez így nem működött, de a gyerek nem volt hajlandó leállni a filmezéssel. Még száz métert sem haladtak, amikor felbukkant az első erdei pad, amire tétovázás nélkül letelepedett.

– Mami, hagyd itt nekem a tabletet meg a jeges teát, és menj tovább!

Ha Petrának három hónappal korábban azt mondta volna valaki, hogy magára fogja hagyni dédelgetett Hubabáját az erdőben, kétségbe vonta volna az illető eszének épségét. Most azonban a gyermekei apja egy másik nővel tűnt el ebben az erdőben. A kisbabája biztosan nem megy innen sehová nélküle, és különben is, mindkettejüknél ott a telefon, a mobil köldökzsinór.

– Oké! Megkere… utolérem a papát, és hamarosan visszajövünk érted! Ugye nem moccansz innen?

– Nyugi, mami, eszemben sincs! Levideózom a várat meg a környéket, az nekem pont elég! – hessegette el Huba az anyját. Rá se nézett, mert a drón időközben felért a várromig.

A képernyőn az arany napfényben fürdő, csipkés kőfalak mögött egy Himalája méretű, kékesfekete felhő-hegylánc magasodott. A világ túlsó felére fokozatosan ráhasalt a hegyvonulatnyi viharszörny, miközben az innenső még tehetetlenül pihegett túlhevült szoláriumában. Az okkersárgák, lilák, porcelánkékek és haragoszöldek vibráló kontrasztjai elkápráztatták a kisfiút.

– Váo, csúcsszuper a képminőség! Jó, hogy a legdrágább cuccot vettük! – lihegte elragadtatottan. Tisztán látta Szofit, amint négykézláb felkapaszkodik a várfal egy kiugró szakaszára, és pózol a telefon kamerájának. Ki tudta venni azt is, hogy apja és a szomszéd nő előbukkannak ott, ahol a magasabbra hatoló növényzet és egy lejjebb nyúló oldalbástya találkozott. Látta, hogy körülnéznek, aztán a papa telefonálni kezd, majd abbahagyja. Mond valamit Ági banyának, az is nyomkodja kicsit a telefonját, aztán észreveszik Szofit. Integetnek neki, és biztosan kiabálnak is, de a drón ilyen magasságban hangot nem rögzít, mert csak a levegő süvítése hallatszana belőle.

Huba tett egy kört a drónnal, a többiek pedig hadonásztak a gép felé. Ő odalentről, a padon ülve visszaintegetett, mintha láthatnák. Aztán a közelükbe ért a mami is, nála is ott volt a telefonja, de ő is hamar elrakta, és hadonászott a többiek felé az ösvény felső végéből, azok meg visszacsápoltak neki. Aztán a mami is integetett Hubának a drónon keresztül. Még ugrált is, és mutogatott valamit.

– Juhú, ezek bezsongtak, mert mindjárt itt a vihar! Nagy buli lesz, már esik is!

Huba fölállt a padra, hogy azzal a negyven centivel is közelebb kerüljön az odafönti eseményekhez. Aztán eszébe jutott, hogy a tablet nem vízálló, ezért inkább kikapcsolta, és kapucnis pulóvere kenguruzsebébe csúsztatta. A kenguruzsebben kezébe akadt a telefonja.

– Felhívom a mamit!

Mit gondoltál, te sügér, korholta magát néhány perc hiábavaló próbálkozás után. Persze, hogy nem volt térerő.

 

 

Az eső zuhogásba váltott, és Huba rájött, hogy a pulcsija sem vízálló. Úgy tervezte, hogy ha netán esni kezd, majd szépen beülnek az autóba, és kész. A kocsinyitó és a papa viszont odafönt volt, az égi áldás pedig már ömlött, és égi átokká vált. Ha egy-egy pillanatra alább hagyni látszott, az csak azért volt, hogy Huba észlelje az erősödő légmozgást is. A következő lépcsőben már egyszerre fújt és szakadt, hogy aztán felváltva hol vízszintesen, hol meg függőlegesen dőljön a víz. A villámlások és dörgések szinte egybefolytak. A Rezeda csúcsos romjai hasba döfték a viharszörnyet, amely a várat cipelő hegyre zúdította bosszúját.

Huba zihálva, hápogva törökülésbe kuporodott a rönkpad egyik elefántlába tövében. A ronggyá ázott kapucnit a fejére rángatta, hogy legalább ne a csupasz tarkóját verje az özönvíz, miközben a távirányító kártya méretű képernyője fölé görnyedt, hogy felsőtestével legalább némiképp megvédje, és lásson a képből valamennyit.

Papával olvasták a használati útmutatóban, hogy zivatar esetén azonnal le kell tenni a gépet, és ki kell kapcsolni. Hát, most egyiket se lehetett.

A drón egyelőre dacolt az elemekkel. A fölülről érkező víznyomás alacsonyra szorította, az oldalról pofozó vízoszlopok ide-oda lökdösték, de egyelőre nem zuhant le.

Huba a táncoló képtől tengeribetegen látta, hogy azok négyen összeverődnek, és futva, bukdácsolva, esve-kelve elindulnak az ösvényen lefelé. Vagyis valószínűleg arra, amerre az ösvényt sejtik, mert az ár egyre laposabbra paskolja az ösvényt eddig hol elrejtő, hol kitakaró, most azonban teljesen elborító növényzetet.

 

 

Aztán mintha maga a növényzet is utánuk eredt volna. Onnan indult a zöldesbarna áramlás, ahol a várrom hányavetin lelógatott bástya-lába belerúgott az alázatosan közelébe merészkedő bozótosba.  Talán éppen onnan, ahol Szofi futócipője alatt meglazult néhány öreg illesztés. Megbomlott a fal rendje, a sokszázados álmukból felébredő faragott kövek feltépték a bozótszőnyeg szélét. Az felszakadt, pöndörödött, lavinaként hengeredett. Futott, rohant lefelé a hegyoldal, a fácskák és a bokrok, sőt a gólyalábas fenyők is felbuktak, gyökerekkel kalimpáltak, sziklákkal labdáztak.

Amikor egy lélegzetnyit enyhült a zuhogás, Huba följebb tudott emelkedni a géppel. Látta, hogy a négy emberalak egy ritkásabb szakaszon trappol át éppen. Ha nem változtatnak irányt, a hömpölygő hegyomlás mindjárt lekaszálja őket! Huba odazizzent a papa füléhez. Négy motolla propellere miszlikbe szaggatta az esőt, és csaknem a papa fülét is, de sebaj, legalább észrevette őt a papa, és nagyot szökkent az ellenkező irányba. Még egy zizzenés, még egy szökkenés. Arra menj, arra menjetek! Huba lelke beleköltözött a lakkfekete drónba, és mint egy szárnyas terelőpuli, morogva üldözte négyfős nyáját a biztonság felé.

Huba látta, hogy – mintha az utolsó pillanatban értek volna át egy vasúti sorompón – elzakatolt mellettük a végzet a völgy felé. Arra van a falu, de talán mégsem pontosan arra. Kit érdekel, hiszen már csak néhány lábdobbanás, néhány szívdobbanás, és itt lesznek. Huba eldobta a távirányítót, és sárban kúszva, esőben úszva a mami karjaiba vetette magát.

Az égi dramaturgia szabályai szerint az esőnek éppen akkorra kellett elállnia, amikor szörcsögve, cuppogva leértek a parkolóhoz, illetve ahhoz, ami a parkoló helyén keletkezett. A megkergült várrom éppen annyit taszított le a hegyből, amennyi kiadott egy tisztességes szánkódomb méretű kupacot a parkoló helyén, és palacsintává lapította a papa státuszszimbólumát, a meggypiros városi terepjárót.

A falu árkai teleszaladtak sárral, de a falunak magának nem esett bántódása. A délutáni busz is rendben bedöcögött, és a mami ridiküljében volt annyi apró, amennyiből mind az öten hazabuszozhattak. Mami nem hagyta, hogy a szomszéd nő a papa mellé üljön, és a papa nem bánta. Hidegen hagyták már az ászanák és a kilométerek, és együtt bánkódott Szofival, hogy a kiránduláson lőtt fotók csak az emlékeikben maradtak meg, hiszen mindenki telefonja pacallá ázott. És Huba nem akart másik drónt ahelyett, ami odaveszett. Boldog volt, mert a papa megígérte neki, hogy megtanítja focizni.