Mindenképp üdvözlöm Szabó Győző Toxikoma című könyvét, és az ugyanilyen címmel megjelent filmadaptációt is!
Nagyon egyszerű okom minderre, hogy a drogfogyasztás témáját – hiába nőtt fel az első generáció, amelynek már drogfogyasztók voltak a szülei – még mindig feszengés, szégyen és némaság fogadja egy szülői értekezleten. Ahogy nézem ezeket a gyermeket nevelő felnőtt embereket habzó szájjal úszni a tagadásban, azon gondolkodom, hogy pár tucat generációval ezelőtt is így nézett ki talán az a szülői értekezlet, ahol a tanárnő előállt az ötlettel, hogy a gyerek beszéljen otthon a szexről. Szinte látom magam előtt, ahogy minden szülő abban a pillanatban szörnyet halt szégyenében és valami ilyesmit akartak sugallani: Szex? Ki hallott már ilyenről, én még soha, és ki is kérem magamnak! – Lássuk be, ezt nem lehet komolyan venni.
Hát, tisztelettel kérek elnézést mindenkitől, de én éppen ennyire tudom azokat a szülőket komolyan venni, akik a XXI. században állítják, soha nem jártak kábítószerek vonzáskörzetében. Hangsúlyozom, ez nem azt jelenti, hogy ki is próbálták! – összegezve, éljen Szabó Győző könyve!
A forgatókönyvvel kapcsolatban viszont azzal a véleménnyel kezdeném, hogy az eredeti könyv drasztikus változáson ment keresztül, mire vászonra került, és közben gyakorlatilag levetkőzte a valódi értékét. Hiányzik belőle az út, és annak tanulsága. Sajnos az élet szinte minden területén tapasztalhatjuk, hogy az idő és az érzelem fordított arányban állnak egymással, itt sem maradt sok idő az érzések árnyalására. Éppen ezért a karakterek elég egysíkúak, esetenként szélsőségesek. Aki mégsem, az a jelentéktelenségig el van bagatellizálva (Judit, némelyik beteg).
A legszélesebb érzelmi spektrumú karakter Éva nővér, akit sajnos a könyvből korábban nem ismerhettünk meg. Ő leginkább a Csernus doktor által vallott „a függésből nincs gyógyulás” alapelvet hivatott megjeleníteni, ami egyébként igaz is. A nővérke és Csernus románca mondjuk felkeltette az érdeklődésemet. Többször fordul meg azóta is a fejemben, hogy újságíróként felhívjam a legendás pszichológust, és megkérdezzem tőle, valóban ekkora bajban van-e a nők terén, vagy csak médiafogásról van szó. A film szerencsére azért megkínál bennünket Csernus bölcsességével is („Rálépne az alvó tigris farkára, Győző?”). Ez a hasonlat egyébként nagyon hasznos az élet számos területén, így erre a jelenetre mindenképp érdemes figyelni a film nézése során. Nem mellékesen ez az egyik, azon kevés közös momentumok közül, ami megtalálható a könyvben is.
A drasztikus változás, az én megfigyelésem alapján a következőképpen történt: a könyv sztorijából kikapkodták az akciót, lufit fújtak belőle és fordítottak rajta párat. Végül a tartalom tényleg lebutult annyira, hogy van egy gőgös drogfüggő, és egy megosztó pszichológus, akik rivalizálnak. Pedig nagy szükség van mély tartalmú addiktív függés témájú filmekre, mert (amikor a Blaha aluljáróban virágzik a bika- és cápakereskedelem – ez az a szer, amitől fehéren habzó szájjal lehet beleborulni a galambszarba) a középiskolai osztályfőnökök az első szülői értekezleten érdeklődnek drog-prevenciós elérhetőség után a szülőknél, mondván az iskola magára van hagyva a témában, és eddig nem találtak megoldást.
Amit mindenképp szeretnék hangsúlyozni, hogy a színészi játékok zseniálisak. Molnár Áron alakítása felidézte azt a megvetést, amit Győző még a kilencvenes évek végén keltett bennem (vagyis inkább a róla szóló bulvárhírek). Marta a torkomat, mint a gyomorsav. Voltak pillanatok, amikor a NoÁr hátát mutató jelenetekben komolyan azt hittem, hogy Szabó Győző van a képernyőn.
Érdekességként említem meg, hogy ha nem akarunk lemaradni semmiről, érdemes figyelmet fordítani a leírt szövegekre, cetlikre. A rendező ezzel az eszközzel egészen a sztori elejétől kezdve szór információmorzsákat a nézők elé.
A film árnyaltsága és mélysége vitatható, de helyenként igazán pontosan jeleníti meg az emberi lét fájdalmait. Ilyen például Judit tétovázása, amikor az embert próbáló küzdelmek után győztesként érkezik haza a főhős, és ilyen a színészkollégák felszínes érdeklődése is: élethű helyzetek, melyek során emberi mivoltunkból fakadóan okozunk fájdalmat másnak. Mikor nem adunk elég időt, vagy nem vagyunk elég erősek empatikusnak lenni. Pontosan ezek azok a dolgok, amelyekről Freddie Mercury is beszél, amikor rajtakapja élete szerelme a kokainmaradványos asztalon sorakozó üres piás poharak mellett, a Bohemian Rhapsodyban: „az emberi lét fájdalmas, kell valami, ami eltompít”.
És most egy kis spoiler – elhoztam nektek a film szerintem legjobb és legrosszabb jelenetét.
Az egyik leghiteltelenebb jelenet, mikor Csernus doktor kiviszi Győzőt a kórház kertjébe vallomást tenni: a cselekmény, amit a színészek előadnak, egy nagyon mély, rengeteg önismereti munkát igénylő tett. Őszintétlen volt és felületes, mégis itt bőgtem el magam. Zokogtam, mert megérintett a feladat súlya, értsd szó szerint. Néztem a jelenetet, és azt láttam, hogy ez lehetetlen. A valóságban ilyen jelenetek nincsenek, és ezek a szituációk semmiképp sem ilyenek. Ahogy én látom – első küzdelem: akarj odamenni; második küzdelem: menj oda és ülj le – és még nem mondott semmit.
Tovább rontja a helyzetet, hogy a film szerint mindezt kisközönség előtt egy kvázi nyitott helyen kell megtenni. Intimitás nulla, méltóságvesztés ezer. És amikor azt gondolnánk, hogy már nem lehet rosszabb, akkor ott van a legelrettentőbb mozzanat, hogy a beszélgetés fültanúja a gyerek is. Szerintem ez nem volt szép húzás – hatásvadász, és teljesen felesleges. Mindenképp tegyünk mellé egy nagy piros felkiáltójelet is: NEM! Az első ilyen beszélgetésen nincs helye gyereknek! Ha egy kisgyerek végignézi apa, az Isten traumáját, összeomlik, és soha életében nem fogja magát biztonságban érezni többé! Amiért mégis ekkor sírtam, hogy tudok magam körül több alkoholbeteget, és legalább egy drogfogyasztót, akik eszembe jutottak. Ijesztő és borzasztóan fájdalmas volt szembesülni vele, milyen távoli és valószínűtlen a lehetősége, hogy egy ilyen vallomásig eljussanak valaha.
Viszont vitathatatlan érdeme ennek a citromdíjas jelenetnek a figyelemfelhívás arra, hogy a függés (legyen szó alkoholról, cigarettáról vagy drogról) nem csak a függő problémája. Ügye a párjának, a szüleinek, a gyerekeinek, és ha tetszik, ha nem, az exférjnek/exfeleségnek is, ha van, a közös gyerek.
A „legkedvencebb" jelenetemet személyes indíttatásból választottam. Íróként az vágott tarkón, amikor Győző a kertben „összemindentezte” magát, úgy ahogy volt, egy fa tövében. Csorog a barna lé a bokáján, a pólója tiszta hányás, és konkrétan az életéért küzd. Szinte azonnal bevillan egy bulvár szalagcím a fejemben, amit a premier bemutatója után ontott az internet a szerző szavait idézve: fájdalmas emlékek törtek fel belőle a forgatás alatt. Gyomorrúgásszerű érzés volt, mikor tudatosult bennem, hogy ez az ember így kiadta magát. Elámultam rajta, milyen bátor. Tisztelet ezért Szabó Győzőnek.
Sajnálatos tény azonban, hogy nincs megoldása a filmnek, egy odavetett mondaton kívül, ami nagyon kevés. Ezzel mondjuk elég egyértelművé is teszi, hogy az egész sztori éppen a lényegről nem beszél, de ha ezért egyetlen képernyőfüggő is leveszi a könyvet a polcról, az már önmagában érték, amiért hálás vagyok. Talán éppen erre hivatott. Egy látványos lead a könyvhöz vezető úton. A film hiteles volt. Önmagában, ha felületes szórakozást kívánunk magunknak, egy elég jó akciófilm, de ha a piros kapszulát kéri Neo, akkor irány a könyvesbolt.
A Toxikomát a témája miatt kötelezően megnézendőnek ítélem, különösen a terheltebb sorsközösségek tagjainak.
További drogprevenciós ajánlások:
Totál szívás (sorozat)
Trainspotting
Rekviem egy álomért
Drogprevenció témájú szabadulószoba (ha még működik)
Drogprevenciós kiállítás
