A családban marad

 

Szilveszterkor hagyományosan sztrapacskát is eszünk. A sztrapacska elkészítésének szent módja még a cipszer nagymamáról maradt ránk. Tudni kell, hogy a szalonnakockák mikor pirulnak meg tökéletesen, mikor izzadnak ki magukból elegendő zsírt, és hogy kell azt a galuskára önteni, hogy jól sercegjen. Akkor valaki mindig megkérdezi: Halljátok, hogy énekel a zsír? Ilyenkor mindenki áhítatosan visszatartott lélegzettel hallgatja a zsír dalát. Aztán dicsérjük anyát, hogy most is, mint mindig, tökéleteset alkotott.

Anyánk kenyeret süt, és pogácsát, zsemlét is, meg brióst, húsvétkor fonott kalácsot, a tésztája olyan mint a lehelet. Habkönnyű, puha, egyszerre foszlós és omlós. Mi meg apánkkal és három öcsémmel csak esszük és dicsérjük, ki szavakkal, ki anélkül. Én némán szedem a pogácsákat. Számolatlanul. Anyánk legnagyobb öröme, ha látja, hogy fogy.

 

Középső öcsémnek más a módszere. Megragadja a kést, öklével nagyot sújt az asztalra, a kés hegye vádlón a plafonra mered. Elfogyott a csokis fánk! Öcsém elsötétült arccal szorítja a kést, és csak mi tudjuk, hogy anyánk milyen boldog. Szeme az örömtől elhomályosul, feláll és angyali mosollyal behoz még egy nagy tállal. Öcsém arca kisimul. Ez persze közös családi vicc, saját kis színházunk egy jelenete, de ha vendég jön hozzánk, meg kell nyugtatni, hogy nincs semmi baj, nem kell megijedni.

Öcsém százhúsz kiló, ha nem több. Úgy tervezte Bécsben kitanulja a koktélpincér-mesterséget. Jól tud németül. Anyánk természetesen nem ellenezte. Csak csendben sírdogált.

Otthonunk puha fészek: süppedő szőnyegek, festett porcelán, formás kavicsok, múzeumba való babák, százéves képeslapok, hangulatvilágítás, a falon képkeretbe foglalt, múlt század eleji csipkekesztyű. Minden ragyog a tisztaságtól. Ugyan ki vágyna el innen?

 

Én.

Egyszer.

Az egyetemet otthagytam. Előtte a menyasszonyom hagyott ott engem, pedig miatta kezdtem el azon az egyetemen tanulni, amelyikre semmi kedvem nem volt menni, és ezért kellett a pesti nagyinál lakni, pedig gyűlölte anyánkat, és minket, az unokákat is alig ismert. A pesti nagyi mindent elkövetett, hogy megakadályozza apám esküvőjét a falusi lánnyal, nagy harcot vívott, soha be nem gyógyuló sebeket ejtett apánkon és anyánkon, és végül ő vesztett. Ezt sosem bocsátotta meg nekünk.

Amikor a lány otthagyott, hazamentem, és anyám némán elém tette a rántott húsból rakott piramist. Én meg szó nélkül ettem a szeleteket. Számolatlanul. Utána meg a pogácsát és a piskótát.

 

Le kellett írnom, hogy el merjem mondani. Pontokba szedtem, és felolvastam, miért, hová megyek, mit csinálok majd az idegen országban. Anyánk apánkkal együtt meghallgatta. Akkor nem sírt, mégis úgy éreztem megfulladok a szótól. Vagy a piskótától.

A középső öcsém utánam jött, nem lett belőle koktélpincér. Raktárban dolgozik. Nagyobbik öcsém is jött, velem jár fuvarozni. Nem lett belőle számítógép-programozó, pedig tehetséges, majdnem minden vizsgája megvan hozzá. Közös a pénzünk, közösen bérelünk lakást, közösen fizetünk mindent. Így minden a családban marad.

A legkisebb miatt anyánk csak a háromnapos osztálykirándulás idején szomorkodott. Esténkét felhívta, elmesélte neki, mennyire szereti, mennyit sír utána egész nap. Hadd tudja meg a kicsi, mennyire hiányzik neki! Ez fontos.

Legkisebb öcsém minden alkalommal hány, ha el kell mennie otthonról. Mindegy, hogy iskolába, rokont látogatni, vagy nyaralni megy. Mindegy mennyire örül és várja az utazást. Nem értjük, miért van ez, de majd biztosan kinövi.

Anyánk nagyon szeret minket, és a mi kötelességünk, hogy óvjuk, vigyázzunk rá. Amikor sorra elköltöztünk sokat kesergett, mi meg minden este felhívtuk, és láttuk, hogy nedvesen csíkozza arcát a könny, hogy vöröslik a szeme, ahogy szipogva dicsér minket, hogy milyen ügyesen megállunk a saját lábunkon. Apánk mosolyogva ült mellette, és mesélte, hogy milyen ritka finom fasírttal várta anyánk este, amikor megjött a munkából, és milyen pihekönnyű volt a hajnalban frissen sütött rongyoskifli, mert a mi anyánk négykor kel, hogy ott legyen a reggelihez a saját, friss péksüteménye.

Végül úgy gondoltuk, legjobb lesz, ha meggyőzzük őket, jöjjenek utánunk a kicsivel. A kérés valóban őszinte volt, ebben magunk is teljesen biztosak vagyunk. Anyánk számtalan logikus érvet, kifogást sorolt, hogy miért nem lehet. Az érvelése őszinte volt, ebben ő maga is teljesen biztos volt. A végén azzal vettük rá, hogy hiányzik a főztje. Ne tagadja meg tőlünk!

 

Most, az idegen országban, újra együtt a család.

Anyánk minden szerdán saját dagasztású pizzát süt, hozzá tiramisu a desszert. Nincs még egy olyan pizza a világon! Nekünk még étterembe se kell járni. Minek? Olyat ott úgysem eszünk, mint otthon. Mi már csak a családban maradunk.