Dreff János

#király_jenő_a_film_szimbolikája

(részlet egy készülő levél- és esszéregényből)

 

Jenő, helyzet(ünk) a következő. Találomra fellapoztam pár napja A film szimbolikája első kötetét – milyen szép szó amúgy: lomra, lomra, találomra –, de akár úgy mondhatnám, hogy A kezdet antropológiája című fejezetben kezdtem el magányos éjszakai portyámat, és csakhamar a következő sorokra lettem benne figyelmes. Ez már a fejezet végén van, 384. o.: „A sikeresek versenye a kor evidenciái által bekerített pályán folyik. A siker ára az autenticitás elvesztése, a „das Man” birtoka a társadalmiság. A pálya határainak tiszteletben tartásán kívül e versenyben nincs befutás. A befutókban a legnagyobb erőkifejtés egyesül a legfegyelmezettebb konformizmussal, s így a szociális siker és a kulturális alkotás kritériumai tragikusan kerülnek szembe egymással: ebből lesz valami, ami Muschg „tragikus irodalomtörténetéhez” hasonlít: tragikus kultúrtörténet.” Jaj. (Nem most jajdultam fel e sorok olvastán először, nem is most utoljára, de hogy most martak belém a legmélyebben, az is hétszentség.) Ön egy tragikus kultúrtörténeti ikon, Jenő. Az ön számára, eléggé tudható, nincs befutás. Befuttatás sincs, erőlködhetek orrvérzésig, hogy legyen, de nincs. Ötvenféleképpen tudnám azonnal elsorolni, miképpen is nincs e nincs, mert ikonpingálás közben belehaltam, belehülyültem, belevesztem már e nincsekbe, és ha kínomban olykor felüvöltök is miatta, vagy cifráznám, ha akarnám, a helyzet mit sem változik. A kurva jottányi életbe nem fog soha. Akkor viszont. Mit erőlködöm itt még, nem igaz? Mit játszom itt az esszém?! Akkor hagyni kéne a csudába az egészet, rezignált seggfejként hátat fordítani önnek, és illa berek, nádak, erek, nem leszek a játékszered, Jenőkém, lelépni a bús kispicsába, lepaktálni az első szembejövő jottányi pótcselekvéssel, aztán önnel meg lesz, ami lesz. (Semmi sem lesz. Juszt se, jottányit végképp, marad így.) Ezt diktálná ugyebár ama hírhedt életösztön. A halálösztön – mert azé’ jottányit toszogat ez a teszetosza Thanatosz – ellenben kissé máshogy kalkulál. Elsősorban is osztozik az ön mélységes és csillapíthatatlan fájdalmában, amely az idézett sorokból szinte arcul csapja az embert. Ugyanakkor meg nem, nem is a mondat igazsága az igazán fájdalmas, hanem a fájdalom igazsága a még fájdalmasabb, mert az igazság, a nyers igazság csak annyi – mondom ezt én, aki már annyiszor áthágtam minden el-sem-képzelhető akadályt és szabályt, mely az olvasás során az utamba került, hogy végül kénytelen lettem kifordítani az ön mondatának érvényét, és így arra a következtetésre jutni: –, hogy befutók tekintetében nálam ön, és mindig csakis ön volt a legnagyobb favorit, Jenő. A legtragikusabb és egyelőre legtitkosabb kultúrtörténeti ikonként ön előtt még mindig szabad a pálya, és ezt a pályát én fogom megnyitni a nagyközönség előtt, majd megoldom, ne féltsen, kitalálom, hogyan, a lényeg a halálösztön, vagy az életösztönöm maradéka, a hálaösztön (mely már szinte teljesen a halálösztönöm martaléka), ez kötelez, és remélem, még jó darabig.

 

 

Nálam ön a befutó, és kész. A film szimbolikája megmentette az életemet, most jövök neki annyival, hogy én is megmentem az övét. Erről van szó, Jenő, nem kell ezt agyoncifrázni. Ez egy kimondatlan egyezség a mű és köztem, csak most végre kimondom, önnek is, ide is. Ahogy azt is szeretném nyilvánvalóvá tenni, amivel eddig szintén elmaradtam, hogy ennek a mentőexpedíciónak voltak bizonyos feltételei, egy mindenképp. Elszpojlerezem: hogy történjen már végre valami. Ha történik, esküszöm, megmentem, ha nem, nem. Az alapszitu ugyebár az, hogy már két éve olvasom A film szimbolikáját, és szerintem nem is egészen tehetségtelenül, mert teljes erőbedobással, mindenre leszánt figyelemmel, abszolút odaadással; nem, hülye vagyok, két és fél éve – csak úgy repkednek itt a fél évek, mint gólyafos a levegőben –, ami már önmagában felfoghatatlan teljesítmény – máig nem fogtam fel –, és hát, a fenébe is, senki sem olvas két és fél éven át egyetlen művet, én pedig még mindig csak alig a felénél tartok a teljes erőbedobásommal együtt is, és semmi, de semmi, Jenő, az égadta világon rohadtul semmi sem történik közben. Az olvasás olvasás marad. Szó szót követ. Oldal oldalt. Kötet kötetet. Film filmet. Nap napot, hónap hónapot, év évet. És sehol egy tragikus fordulat a láthatáron, hacsak nem éppen ez a nettó tragédia maga. Ez a kétszemélyes, tandem tragédia, az öné és az enyém: a mienk, a taposómalmunk. Csak nézek, éve óta már, tényleg, mint a moziban, és nem látom, amit pedig látnom kellene: a könyvben a művet, a műben a tragédiát, a tragédiában a szerzőt, a szerzőben a zsenit, a zseniben a Szellemet, a Szellemben az Istent, az Istenben az embert, az emberben az utolsó embert, az utolsó emberben az utolsó írót – á la Blanchot, ez is szpojler, de Ki Nem Szarja Le –, az utolsó íróban pedig az utolsó esélyt arra, hogy magam is megutolsóembereljem magam, és legalább egy hálás szívű köszönömöt elrebegjek önnek mindazért, amivel megajándékozott engem, főművére felnyársalt átkozott szerencsétlent még évekkel korábban. Áááá, Jenő, bazdmeg, semmi, nem. Ücsörgök a babérjaimon seggemen. Ennek a kilátástalan helyzetnek az eljövendő végjátékát ön így prognosztizálta egy helyütt, egész pontosan A metaérték ősfunkciója és a fokozott terhelhetőség című fejezet elején: „A határ az idegennel való találkozás helye; a határhelyzet olyan helyzet, amelyben nem vezet többé szokás és tanulás, ki kell találnunk a megoldást, újra ki kell találnunk magunkat. Ehhez azonban nem elegendő egy bármilyen kiváló megtanult cselekvésprogram készsége, az önprogramozás készsége szükségeltetik. (Na ja, Jenő, na ja.) Nem elegendőek az átvett értékek, értékek alkotását, kitalálását lehetővé tevő metaértékek szükségesek. Csak a metaértékek birtokosának van kreatív víziója, a víziók embere a metaértékek képviselője. A kalandhős öneldobásának értéksérelmeit szilárd metaértékek őrzik, felvigyázzák. (Óh, ez milyen gyönyörű mondat! A kalandhős ön-el-do-bá-sá-nak ér-ték-sé-rel-me-it szilárd metaértékek őrzik, felvigyázzák. Let it be.) A kaland hűtlen lehet az értékekhez, de nem lehet hűtlen a metaértékekhez, ellenkezőleg, e másik dimenzió felfedezésére hív fel. Az értékekhez való hűtlenség a metaértékekhez való hűséggel párosulva jellemzi a nagy kalandot.” (III/1. 156. o.) Hát, ha erről volna itt nagyba’ szó, akkor újfent leszögezném, egyetlen drága Jenőm, hogy nincs idegen a láthatáromon. Ebből következően nincs határhelyzet se, egy deka extrémszituáció legalább, melyben újra ki kellene találnom magamat, magunkat, vagy hogy mi is ez az elátkozott, kibaszottul gyönyörűséges főmű, amelyben pár sorral feljebb ilyen gyöngyszemre bukkanok, talán a legeslegkedvencemre, identitásom verbális epicentrumára, a metaszpojlerek legmetaszpojlerebbikére: „A tragikus ember sajátossága, hogy végső soron akár a halállal is védte identitását, az identitás mint az élet értelme fontosabb volt számára, mint az élet ténye, nem azért, hogy minden áron azonos maradjon azzal, amivel véletlenül azonos, hanem azért, mert olyan fontos volt számára valami, amivel azonosult.”

 

Tehát, a szitu. Pangok, mint az állóvíz. Egészen nyomorultul érzem magam. Pontosan egy hónapja fejeztem be az ötödik kötetet, a III/1-et. Jaaaa, és, képzelje, végre először unatkozom A film szimbolikája olvasása közben! Ami eddig, hogy, hogy nem, kimaradt. És ez valami leírhatatlan érzés. Leírjam? Jó, de csak röviden. Egyrészt tudom, hogy A film szimbolikájával megfogtam az isten lábát, másrészt meg nem érdekel, még ha az isten csülkéről is van szó. A film szimbolikája sem érdekel. Fél évig olvastam csak ezt a legutóbbi kötetet. 2016 márciusát írjuk, mire befejezem, amit még előző év októberében kezdtem. Esetleg, ha hanyagolnánk egymást. Tudnám értékelni. Tököm kivan már az egésszel. Amúgy meg mi a búbánatos kisfaszom az a metaérték?! A metakillert értem, a gyilkos gyilkosa, de mi a metaérték: csak nem az értékek értéke? Mert ebben az esetben nem vagyok a metaértékek birtokosa, Jenő, rohadtul nincs egy deka kreatív vízióm se, hogy egészen őszinte legyek magához, nem vagyok a víziók embere, nem állok a helyzet magaslatán, meg akarok halni, és már az sem érdekel, hogy a veszett fejsze nyel-e. És még csak március 23-a van. Ajaj. Hol van ide még a hivatalos csernobili évforduló, a harmincadik, az még egy hónap, ahogy az én már közelgő, személyemre szabott Csernobilomig is annyi van még hátra – sorsom már röhög a markába, oly nagyon közel –, de még mindig napokkal odébb. Odább. És semmi: semmi, semmi, de semmi. Ide én kevés vagyok, jöjjön Tandori: „A padló alatt a semmi! Szt. Ilona lebetonozott szigete hatodik rétegében semmi!! A burgyelán karavugy hetvenedik atomrétegében semmi! A kínai nevadában semmi!!! Arotyfungeylkon feruskontyrándban SEMMI! Semmi!!!!!!!! Krakszakó, vartyakó, simtreks dada semmi. VERCCSEM! ERNST semmi5 Max7 gpsigck 9 semmi. Ló 10 rózs után semmi, krach. Grendgyi/ferengyi. Panci/malanci. Grunci/dunci! Unci. Semmi kirakat, semmi bedeszka, undor bedeszka, lobogó becsavarva. Trékantyi. Trák ángyi. Rododendron Rodoszon semmi, fárosz a faron semmi.” (Tandori Dezső: Galambocskám, 97. o.) Legfeljebb a rutin készsége mocorog bennem, valahogy rákészülni a következő kötetre, és ennyi. Megnézem hát, jobb 5letek híján, a Parkoló c. filmet Miklauzic Bencétől, az Afrika királynőjét John Hustontól, a Vinyl című sorozat első részét Martin Scorsese rendezésében (aztán hetente további öt részt is még belőle, de azokat már csak az epigonjai jegyzik, sebaj), majd a Zac Snyder-féle Holtak hajnalát, ezt követően egy nap leforgása alatt két filmet is, a The Forestet és az Ördögűzés: Deborah Logan története címűeket, másnap a Vonzásokat (2013) Park Chan-wooktól, és így tovább: The Mummy (1932) Karl Freundtól, egy kis The Walking Dead (ez egy zombiszappanopera, elég uncsi), aztán a változatosság kedvéért megint egy kis The Mummy jön, ezúttal 1959-ből és Terence Fisher dirigálásában, majd szintén tőle a The Curse of the Mummy’s Tomb 1964-ből, ráerősítek minderre a két Stephen Sommers-féle A múmia és A múmia visszatér című opuszokkal (ha már múmia, legyen kövér, nem igaz?), melyekhez, mondanom sem kell, újraolvasom az ön filmfejtéseit, hiszen eleve az újraolvasás végett nézem őket (újra) most is, majd jön a Coen-fivérektől az Egy komoly ember (2009) (ez egy rendkívüli film, ebből az erős mezőnyből (is) a kedvencem), A tinizombik visszatérnek (2004) (persze poénból), az Amy (2015) (melyről per pillanat halvány sejtelmem sincs, mi lehet), a Fekete könyv (2006) Paul Verhoeventől, a Joy (2015) David O. Russeltől, az Intim vallomások (2004) Patrice Leconte-tól (szeretem Laconte-ot, ezt a filmjét is szerettem), jön egy klasszikus: A születésnap (1998) Thomas Vinterbergtől, majd egy friss Oscar-díjas film következik: Spotlight – egy nyomozás részletei (2015) (túlhájpolt szar, de leszarom), befejezem a Vinyl, más néven Bakelit című minisorozatot a hetedik-nyolcadik epizódokkal, árpilis végén járunk, Kulka János (1958-) színművész stroke-ot kap, meghal Prince (1958-2016), amerikai énekes-dalszerző, legyűröm Park Chan-wooktól a Szomjúságot, de előtte még megnézem a tévében Kertész Imre (1929-2016) temetését, másnap ugyancsak a dél-koreai mestertől a Cyborg vagyok, amúgy minden oké című filmet (2006-ból), melynek egyik képsorán véletlenül észreveszem Csontváry Kosztka Tivadar (1853, Kisszeben – 1919, Budapest) Magányos cédrus (1907) című festményét, hoppálá, ott lóg az elmegyógyintézet falán elég hangsúlyosan a film 38:46 és 38:57 másodpercei között, mely filmről egy értő kritikusa így trollkodott valahol: „Nem kell Chan-wook Park s*ggét nyalni: sehonnan sehová nem tartó, külsőségekre építő, értelmetlen blöff-film. Elvétve jó jeleneteket is tartalmaz. Ázsiaifilm- és mindenamimásazjó-sznoboknak ajánlott”, majd megnézem, hogy ki van itt, vagyis a Nézd, ki van itt című filmet, melynek minden részlete tökéletes homályba vész, nem úgy, mint a Két nővér (2003) c. dél-koreai horrornak (r.: Ji-woon Kim), melyet – na végre, Csernobilnál tartunk, legfőképpen is az én személyes Csernobilomnál, BUMMMMM!!! – április 26-án látok életemben először és vélhetően utoljára, most ugrik be amúgy, hogy az Amy nem más, mint egy természetesen Amy Winehouse-ról (1983-2011) szóló megrázó portréfilm, de szavam ne feledjem, mert Pedro Almodóvar remekét, de nem rimékjét, hanem tényleg szuper kis filmjét, A bőr, amelyben élek (2011) címűt még nem is említettem, mely film utolsóként zárja a sort hosszú időre, mivelhogy a bőr, amelyben pedig én élek (1975-), másnap arra a hírre talál összerándulni teljes testi valóm felületén, hogy a sógorom, akit, képzelje, még soha életemben nem láttam, de még fényképről se, sehogyan, és a benga szarházija már tizenöt éve így lapít a susnyásban, vagyis sorsom kulisszái mögött a nagy belépőjére készülve, vagy nem tudom mire, de arra nagyon, szóval hogy őkelméje már napok óta bent fekszik a Szent János Kórház traumatológiáján, élet-halál között lebeg, mesterségesen altatják, két koponyaműtéten is átesett már, most sikerült csak kinyomozniuk bennünket, úgy, hogy a sógorom egyik munkatársa is csak véletlenül akadt nyomunkra, de hogy most akkor aztán menjünk, siessünk, rohanjunk hozzá, hadd lobogjon a hajunk.

 

Na, és mi az első gondolatom a hír hallatán, Jenő? Nem is az első, a nulladik, még minden egyebek előtt? 1000 szerencséd, Misikém, hogy nem A film szimbolikája olvasása közben zavarsz, hanem csak az egyik kötete utó- és a következő előmunkálatainál… Mert oké, most végre eljött a te nagy, feledhetetlen pillanatod, és valld be, hogy ezt akartad, pontosan ezt, ha nem is ezen az áron, hogy majd az életeddel kell fizess érte, de hogy a szívbajt mégiscsak sikerüljön jól rám hoznod, úgyhogy te nyertél! Rendben, gyere, játsszuk le, tedd tönkre az életem, ez már másfél évtizede benne van a pakliban, ne fogd vissza magad, de! Ne két Király Jenő-mondat között, ha egy mód van rá. Mivelhogy nekem is vannak szempontjaim. Ápolni fogom a szerencsétlen fejedet az életem, vagy a te életed, vagy a mi most következő eljövendő közös életünk végéig, de még te sem rondíthatsz bele, aranyapám, egy aktuális kötet amúgy is extrém megpróbáltatásaiba. Várd ki a sorod, öcsibogyó. Előbb Jenő, aztán te, Misikém. Most éppen nincs jobb dolgom, úgyhogy ezer szerencséd, meg minden, legalább hozol egy kis életet/halált az olvasás végtelen évei közé, még ha lényegében a haldoklásod menedzselése is lesz benne a feladatom, te repedt fejű ördög, te drága, egyetlen barátom. Akkor még nem láttam Az élet, amiről az angyalok álmodnak c. francia filmet (2004-ből), így nem is gyaníthattam, Jenő, hogy az őrangyalomhoz lesz szerencsém a személyében, és nem csupán az én 110 kilós privát zombimhoz; nem baj, ma már tudom, úgyhogy ezt innentől magának is tudnia kell: Misi nélkül nem leveleznénk mi sem, most sem, Misi mindkettőnk védangyala lett, a frivol múzsánk, de egyet még a történeti hűség kedvéért jegyezzük fel valahová: az utolsóként elhadart utolsó őszinte sóhajomat az életben, hogyaszongya.

 

A kurva életbe! Az ember már egy átkozott regényt sem olvashat végig nyugodtan! (És sipirc az első pesti buszhoz, de iszkiri!!)