A Látó dráma-lapszámát minden évben nagyon várom, ezúttal sem csalatkoztam, kiváló drámákat olvashattam a Látó augusztus-szeptemberi duplaszámában. Hármat emelek ki ebben a lapszemlében, a sorrend nem értékítéletet fejez ki, hanem az írások lapszámban elfoglalt helyét követi.

 

Elise Wilk brassói születésű drámaíró Alaszka című drámája Albert Mária fordításában jelent meg. A dráma főszereplője Victoria, aki balesetet szenved a krémszínű 1300-as Daciájával, a halála előtti pillanatokban a saját, az édesanyja és a lánya életéből láthatunk néhány mozzanatot, amelyek számára minden bizonnyal inkább pillanatképek formájában jelentek meg, de az olvasók párbeszédekben kibontakozó élettörténet-töredékeket ismerhetnek meg, generációkon átívelő kötődési problémákat, torz anya-lánya viszonyokat, valamint azt is, hogy milyen mély nyomokat hagy a történelem, jelen esetben a kommunizmus a személyes életeken, s miképp tud hatni az egyéni élet terébe bekúszó történelem és politika a későbbi generációk tagjainak sorsára is.

Victoria időutazását Alaszka kíséri, aki „egy sugárzó lény”, ő jelenti a mágikus mozzanatot ebben a többnyire realista elemekből felépülő alkotásban. Az időutazás 1982-ben indul, Victoria ekkor tízéves kislány, egy családi nyaralásból látunk néhány részletet, bepillantást nyerünk a családi viszonyokba, a kamaszodó Victoria tekintetén keresztül látjuk az anyját, Norát, az apját, Fredit, barátnőjét, Aradi Camit, valamint a Mérnök urat, aki Nora szeretője és Victoria első kamaszkori szerelme is volt. Szintén itt ismerjük meg – gyakori és sokszor irigykedő említéseken keresztül – az NDK-ból érkező, ugyancsak Mangaliában nyaraló házaspárt, Birgitet és Jonast. Később Birgit, Jonas és a mérnök úr tragikus sorsával és Nora árulásával is szembesül az olvasó. Belepillanthatunk Victoria fiatalkorába, a lánya Anita története is itt veszi kezdetét, azzal, hogy Anita megismerkedik Gustavval. Belepillanthatunk Victoria anyja, Nora életébe is, őt is látjuk fiatalon, még Victoria születése előtt. A három nő történetében – Victoria nézőpontja mellett – hármójuk eltérő perspektívája is megjelenik. Úgy rajzolódik ki előttünk a három női sorstörténet, hogy időről időre felfedezhetjük bennük a kapcsolódási pontokat, a diszfunkcionális anya-lánya kapcsolat mozzanatait, a férfiakhoz fűződő torzult viszonyok nyomait, ám mindeközben azt is láthatjuk, hogy a lelki sérülések és benső törések felismerése és kezelése miképp változik egyik generációról a másikra – különösen a 2023-ban játszódó jelenetben látványos ez, amikor Victoria segít esküvői ruhát választani Anitának. Victoria balesete egy életösszegzést, számvetést von maga után, amelyből egyúttal valamiféle öneszmélés is következik, hiszen lepillant saját, az anyja és a lánya élete mélyére, az ott lappangó titkok is feltárulnak. Victoria számára a végzetes baleset lehetőséget ad arra, hogy ne csak a saját élete peregjen le előtte, de valamit átéljen és átérezzen lánya és anyja életéből is, legalább néhány döntő, sorsfordító pillanatot és időszakot.

A dráma formája az emlékfoszlányokat, a töredékesség érzését erősíti, a csupa kisbetű és a központozás hiánya pedig azt is jelzi, hogy a baleset után, az élet utolsó perceiben és pillanataiban miképp áradnak, kavarognak az emlékek, szaggatottan, de mégis gyorsan pereg az élet filmje. A drámát Sebestyén Aba rendezésében vitték színre, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Yorick Stúdió közös produkciójaként.

 

 

Az öneszmélés a Világgá mentem, visszajönnék című drámában is központi szerepet játszik, csak éppen nem egy véletlen esemény hozza el, hanem hosszas önkeresésen és vegyes élményekben gazdag évek során jut közelebb önmagához az elbeszélő, talán részleges öneszmélésnek tekinthetjük a monodráma végpontját, de a teljesség és a lezárás nem is lehet végső cél az efféle egzisztenciális mélységű kérdésekben. Berecz Boglárka, Dögei Mátyás Torner Anna és Vargyas Péter közös alkotása a Világgá mentem, visszajönnék – Horzsolások egy felvonásban – (Kétszereplős monodráma). A drámát Torner Anna Itt sem fogunk élni című regénye alapján színpadra alkalmazta Berecz Boglárkai és Dögei Mátyás, a történetmesélést megszakító dalszövegeket pedig Vargyas Péter írta. A monodráma főszereplője egy Torner Anna (a szövegben több helyütt Panka) nevű lány, aki a Színművészeti Egyetemre, a húszéves lány próbál különféle módokon, énjét más és más megközelítésben megragadva bemutatkozni, de nem sikerül neki. A bemutatkozási kísérletek után Nádasdy Ádám Maradni, maradni című versét mondja el a felvételi bizottság előtt. Azonban a főszereplő a sikertelen felvételi után rácáfol arra, hogy a saját élet rímel az elhangzott verssorokra, kezdetét veszi a beállítódásváltás, amelynek első fejezetében utazóként látjuk, Párizsba megy, egy időre leszámol mindennel, ami ismerős, amit megszokott és azzal is, amire vágyott:

„[…] ne legyen időm azon gondolkodni, jó döntés-e, hogy ott hagyok mindent. A nagyra törő színházi ambícióimat, a húsz évig rendíthetetlennek hitt családi ház romjait, benne apám és anyám füstölgő házasságával és az alig tizenhárom éves kisöcsémmel.”

Párizsban azonban csak rövid időt tartózkodik, ezalatt egy kisfiúra vigyáz, majd Londonba megy, ahol egy Dorothy nevű kislánynak viseli gondját és közös szokásokat, mondhatni rituálékat is kialakítanak. Londonban bontakozik ki a drámát végigkísérő szerelmi szál is. A külföldi kalandozás következő színhelye Délkelet-Ázsia, Anna itt szerelmével kerékpározik, négyezernégyszáz kilométert tesznek meg, majd Új-Zéland felé veszik az irányt. Új-Zéland egy időben, az őszödi beszéd után családi úti cél – vagyis költözési cél – is volt számukra. Anna dacolt minden intelemmel, és kedvesével Új-Zélandra ment, ahol – miután elfogyott a pénzük – még a birkanyírás mesterségét is megismerték. Az új-zélandi kaland után azonban M. és Anna útjai elválnak, bár a kedvese megígérte, hogy két hónap múlva találkoznak, ez nem valósul meg. M., a monodráma második szereplője ekkor elhagyja a színt, és Anna történetének nézőjévé válik, a „foglalt” jelzéssel ellátott, addig üresen hagyott széken foglal helyet.

Innentől a dalbetétek többnyire kettejük viszonyáról, M. hiányáról szólnak. Panka pedig az amerikai kontinens felé veszi az irányt, először Mexikóban kalandozik, ahol megismerkedik egy lengyel, ugyancsak Anna nevű lánnyal, akivel egy darabig tovább is utazik. Majd a Belizében töltött karácsonyi időszak után Dél-Amerika felé veszi az irányt. Számos kultúrát, helyi szokást és rengeteg embert megismer útja során, megszereti, majd elveszíti őket, de nem véglegesen, mindannyian az élete részévé válnak, a személyisége minden találkozásból építkezik, a sorsaik összefonódnak, különösen akkor, ha a családi élet szerves részévé válik, akárcsak Ecuadorban, ahol igen nehezen tudott csak elszakadni Elisától és Talótól, akik befogadták őt. A nagy kalandozás Paraguayban ér véget, de már útközben is eszébe jut Csobánka, fel-felüti a fejét a honvágy.

A hazatérés után Marosvásárhelyen látjuk újra a főszereplőt, ismét egy felvételi szituációban, ám itt a bemutatkozása már sokkal magabiztosabb, már nem öndefiníciót keres, hanem felvillantja személyiségének komplexitását:

„Jó napot kívánok! Torner Anna vagyok, 25 éves. Torner Anna vagyok, budapesti. Torner Anna vagyok au pair. Torner Anna vagyok, lángossütő. Torner Anna va gyok, random versenyúszó. Torner Anna vagyok, félig-meddig birkanyíró. Torner Anna vagyok, stoppos. Torner Anna vagyok, pultos, Torner Anna vagyok, életképes, tapasztalt világutazó. Torner Anna vagyok. Egy saját szöveget hoztam. Kezdhetem?”

Saját szövegében a helykeresés motívuma továbbra is jelen van, de döntő jelentőségű, hogy ezúttal már vállalja a keresést, nem fürkészi már kétségek között a helytálló öndefiníciót, hanem a megéléseiből próbál meríteni, sőt, a félelmeiből is. A bizonytalanság nem tűnik el, csupán felvállalttá válik – ez a vállalt önkeresés és az ezernyi tapasztalat énképző erejének felismerése és az önmagára találás leküzdhetetlen vágya egészen más karakterként mutatja a főszereplőt, mint amilyennek az első jelenetben láthattuk.

„Félek, hogy az út felismerései, igazságai nem értelmezhetők az itthoni rend szerben. Hogy le vagyok maradva. Hogy semmiben sem vagyok jó. Hogy még kevesebbet tudok erről a világról, amelyben jobbnak kell lenni a másik nál. A világról, amelyben egzakt meghatározásokat várnak a kérdésre, hogy ki vagy, és hová tartasz. Újra és újra bizonygatom magamnak, hogy minden visszafordítható. Hogy minden felrúgható. Hogy mindenből ki lehet szállni. Pedig most ez az ágyam, ők a barátaim, ezek a mindennapjaim. Miért nem érkezem már meg?”

Végül Panka azt is felismerni látszik, hogy bizonyos viszonyokat és kapcsolatokat veszteségként kell az élete részének tekintenie, hogy nem lehet a hiányokat és a kérdőjeleket véglegesen kiiktatni, hanem együtt kell élni ezekkel, bármilyen nehéz is.

 

 

Az elveszettség érzése, valamint a színészi létmód mozzanatai Biró Zsombor Aurél Megrág, kiköp című drámájában is fontos szerepet kapnak. A drámából készült színdarabot a Katona József Színházban mutatták be, 2024. április 24-én, Kizlinger Lilla rendezésében és Rujder Vivien és Béres Bence főszereplésével, a Sufni-projekt keretén belül. Az előadás jó érzékkel elegyíti a színpadi játékot és a filmes elemeket (utóbbiak a díszlet részét képező képernyőn jelennek meg).

 

A dráma Rujder Vivien és Béres Bence improvizációinak felhasználásával született. Először egy filmforgatás pillanatait látjuk, a női főszereplőt, Nyitrai Lujzát instruálja Kálmán Frigyes (a Katona előadásában Gigor Attila), a független filmrendező, aki a saját költségein igyekszik valódi, művészeti értéket teremteni. A következő jelenet már a színészpár, Nyitrai Lujza és Szepessy Marcell otthonából játszódik, Lujza a kezében szövegkönyvvel ül a kanapén, először a szövegkönyvből próbálnak el egy részt, majd a saját párkapcsolatuk kerül előtérbe. Itt mutatkozik meg először a színházi, szakmai élet magánéletre gyakorolt hatása. Marci mondatai azt bizonygatják, hogy a pálya csúcsán sem felhőtlen az élet, még akkor sem, ha sokan irigykedve figyelik, a siker hátterében némi gyötrődést, benső vívódást sejthetünk.

 

„MARCI: Persze hogy összetennék a kezüket, mert nem tudják, hogy ez mi vel jár. Hogy én min megyek keresztül. Nap mint nap.

LUJZA: Puff, puff!

MARCI: Én is összetenném a kezem, ha Cristiano Ronaldo lehetnék. De ha Cristiano Ronaldo lennék, akkor meg azon puffognék, hogy miért vagyok Cristiano Ronaldo. Mert Cristiano Ronaldónak is szar. Mindenkinek szar. Minden szar.”

 

Innentől a siker mibenléte, a siker utáni vágyódás és annak ára kerül a dráma fókuszába, a teljes alkotást végigkíséri a kérdés: vajon meg tudja-e őrizni önmagát az ember a siker ellenére is, vagy a hosszas vágyakozást követő beteljesülés és a hivatásbeli kiteljesedés felülír mindent? Lujza kezdetben vonakodik elvállalni a szerepet Kálmán Frigyes filmjében, amely a Psychét dolgozza fel, mert a forgatás ideje egybeesik Lujza és Marci tervezett esküvőjével, ráadásul Lujza már a színészi pályát is elhagyta. Marci Lujza önérzetére hatva beszéli rá a fiatal nőt arra, hogy vállalja el a szerepet, amelyet Kálmán Frigyes neki szánt. Olykor vitába hajló beszélgetésükben a magyar színházi és filmes világ végletekig polarizált volta is kirajzolódik. Marci a független színházi közegben próbál érvényesülni, miközben apja – kormányközeli, fideszes művészként – épp egy nagyköltségvetésű Kossuth-filmet készül forgatni.

Ezután már a Psyché forgatásán látjuk Lujzát és Andrist (az előadásban Baki Dániel). Lujza született színészként jelenik meg, Andris viszont nem tud egészen belesimulni a szerepébe, ezzel sok fejfájást okoz a rendezőnek:

 

„FRIGYES: Érted, mert téged odarakunk a kamera elé, és olyan vagy, mintha oda születtél volna. Te magad vagy az érzés. Ő meg görcsösen próbál átélni valamit, amit ő elképzel arról az érzésről, hogy az milyen. De 181 hát ebből így nem lesz jelenet, csak egy ilyen intellektualizáló, színészi vergődés. A következőket kéne látnom. Fél, mert bármelyik pillanatban lebukhattok. Zavarban van, mert nem érti, hogy mit csinálsz. Megőrül a vágytól, mert iszonyatosan meg akar baszni. És nem engedelmeskedik a teste, ezért gyűlöli magát.”

 

Lujza végül a saját komfortzónájából kilépve menti meg az erotikus jelenetet, elmosva a színészi alakítás és a valós vonzalom közötti határokat. A forgatáson felébredő vágyat Lujza igyekszik hazavinni. Marcival való kapcsolatába azonban beszivárog a féltékenység (hol Andrisra, hol Frigyesre lesz féltékeny a férfi), sőt idővel, egészen pontosan a Psyché bemutatója és elsöprő sikere után Marci részéről irigység is érzékelhető. A fiatal férfi számára szemmel láthatóan teher, hogy most menyasszonya áll a figyelem középpontjában, az ő színészi alakítását méltatják, miközben Marci – bár tagadja – szégyenkezik amiatt, hogy a filmes körökben folyton a Kossuth-filmet emlegetik fel – heccelésképp –, amelyben „színész tréner”-ként ő is részt vett. Kissé elfojtott veszekedésük végén Lujza is bevallja Marcinak, hogy a férfi összes premierbuliját utálta. Egy pillanatra kiegyenlítettnek látszik a kapcsolatuk, legalábbis az irigység-ráta tekintetében, ám ekkor Frigyes hívja Lujzát, mert a színésznő megkapta a rangos Silver Hugo-díjat. Ekkor Lujza visszamenne ünnepelni Frigyessel és a stábbal, Marci viszont nem szeretne, hosszas huzavona alakul ki közöttük, hogy menjenek-e vagy maradjanak inkább otthon, vagy Lujza menjen, Marci pedig maradjon.

A következő jelenetben már Lujza felfelé ívelő karrierje tárul elénk, interjút ad, majd újabb castingon vesz részt. A castingon egy szituációs gyakorlat keretein belül felhívja Marcit (akivel időközben szakítottak), és – az instrukció szerint – közli vele, hogy terhes. Mire Lujza bevallja a férfinak, hogy mindez csak a szerep kedvéért történt, Marci már egy merőben más életet tervezett magának, egy újfajta kiteljesedési lehetőséget látott maga előtt. Lujza szavait hallva ez az ábránd pillanatok alatt dőlt romba.

Kérdés, hogy vajon mi vette rá Lujzát arra, hogy szinte teljesen eltörölje a magánélete és a szakmai előmenetele közötti határokat. Talán a siker után rohan, önszántából hoz hibás döntéseket, talán csak a váratlan sikerek, díjak és események sodorják magukkal. Ám az sem kizárt, hogy a színészi feladataiban valóság-alternatívát lát, és a fiktív szituációkat a valós életbe beemelve próbálja kifürkészni, meddig terjed a valóságos élet lehetőségtere.

Marci pedig – szemlátomást – továbbra sem tudja, hányadán áll Lujzával és az ő sikereivel. Úgy tűnik, sem együtt maradni, sem különválni nem tudnak igazán. A lezárás azt sugallja, hogy felemás és kiegyenlítetlen viszonyuk – lehet, hogy újabb torzulásokkal és sebekkel, de – nem zárul le teljesen. Hiszen a megfelelési kényszer okozta sodródás, a színházi és filmes élet bizonytalansága olyannyira talajtalanná változtatja az életüket, hogy valahová, valakihez tartozniuk kell – vagy legalábbis a valakihez tartozás érzését meg kell élniük, különben a teljes elveszettség lesz úrrá rajtuk.

 

 

Lezárásképp egy verset is ajánlok, mert épp a ma délelőtti levélváltásunkban írta Hacsek Zsófia kolléganőm, hogy milyen kellemes meglepetés volt számára, hogy a Látóba bekerült néhány Szilágyi Domokos-vers. És tényleg kár volna kihagyni az ajánlóból. Így hát: a „Talált versek” rovatban egy hármas csokornyi Szilágyi Domokos-költeményt is olvashatunk. Engem leginkább a Requiem fogott meg, amelyet – az alcíme alapján – Walt Whitman Song of Myself című, nagyszerű verse ihletett.