Péntek este volt. A frissen mosott városi terepjáró magasra kavarta a port. Péter lassított, nem hiszem el, hogy az önkormányzat nem képes lebetonozni ezt a kurva utcát, morogta. Anna némán nézett ki az anyósülés felőli ablakon. Éppen csak az orra hegyén látszott, ahogy elhúzta a száját. Az elektromos kapun túl már fűtéglával kirakott út vezetett a garázs irányába. Amikor kiszálltak, Péter épp Annát győzködte. Szívesen venném, ha érdekelne a véleményem, mert akkor tudnék alkalmazkodni. Anna a kulcsa után nyúlt. A garázskaput mindig ő csukta be. Nem örülök neki, hogy faggatózol, oda lesz így a meglepetés varázsa, semmi újdonság, semmi izgalom… de rendben, meghallgatom a véleményed. Mit vegyek fel drágám? Felnézett, és közben hetyke köröket írt le széttárt karjaival. Szinte mindene mozgott, mint egy indiai táncosnőnek.
Péter hajszálerei megteltek önbizalommal. Tetszett neki az új szerep. Rendelkezett, mintha kiáltványt olvasna. Mint tudod, Zoltánhoz megyünk holnap vacsorára, jó lenne kijárni az előléptetésemhez vezető utat. Ezért szeretném, ha oda a bárgyún mosolygós csendeset hoznád, vörös rúzzsal – alig láthatóan elmosolyodott – Zoli imádja a vörös rúzst. Felizgat a tudat, hogy vágyik rád, és nem kaphat meg. Kénytelen beérni a kényes feleségével, meg a neveletlen gyerekeivel. Átölelte, de Anna összeszorított ajkakkal fordult ki a karjai közül. Ráadásul a vörös rúzst pont olyan macerás elmosogatni, mint a neveletlen kölykök zsíros foltjait kimosni a legpuccosabb göncökből, sziszegte. Kedvenc La Vallee Villageben vásárolt tunikájának emlékével küzdött. Nem tudta megemészteni, pedig már három éve, hogy megpecsételődött a sorsa. Szó szerint. A legkisebb, Noel lasagne-s keze által. Mindörökre. Franciaország csodás volt, gondolta csak a kényelem kedvéért. Eiffel torony, naplemente, nászutas giccs. Mély levegő.
Esti zarándoklatuk a házban a nappalinál tartott. Kilenc körül járt az idő, hazafele megvacsoráztak egy étteremben. Tenni nem volt mit, érezni fájt, maradt a vicc egérútnak, az legalább oldja a szorongást. Péter a fürdőszoba hideg fényében, tükör előtt lazított a nyakkendőjén. Vasárnapra anyám hívott, oda a szende szolgálólányt szeretném vinni, én a magabiztos tökéletessel készülök. Anna hangosan felröhögött. Fehér turbánként ölelte körbe vizes haját a törölköző. Sovány testén a hajlatokban mély ráncokba torlódott a bőr. Sápadt volt. A pántos pizsama nem öltöztette olyan díszesre, mint a nap közben viselt cápagalléros ing és nadrágkosztüm. Az erős smink nélkül arca beesett, és szögletes volt. Akár egy férfié is lehetett volna.
Péter oltotta le a lámpát. Minden nap. A sötét szobában alig lehetett látni valamit. Gondosan kitaposott ösvényén akadálytalanul jutott el az ágyig. Fehér zajjal sírt fel a paplan, mikor bebújt. Kínos volt a csend. Hatalmas szürke égbolt a fejük felett. Fénytelen. Kilátástalan. Mindketten a plafont nézték. Anna a férjéhez fordult. És ma este mi legyen? Péter minden porcikája megfeszült. Nehezen jött vicc a szájára, de azért erőltette. Mondanám, hogy legyen fülledt szerelem, vagy szenvedélyes összebújás, de ennyi év házasság után tudod, beérem egy kis őszinteséggel. Anna nem igazán válaszolt, inkább magában motyogott - merész gondolat.
Az őszinteség hívószavára egy két évvel ezelőtti emlék fészkelte be magát a fejébe. Ábrándjáról csak a karján lévő libabőr árulkodott, a szája néma maradt. Egy sóhaj kanyarodott fel a nyakán, hogy csókba forduljon, majd szenvedélybe. Még most is borzongatta. Azt az éjjelt élete meghatározó szex élményeként tartja számon, azóta is. Mindketten részegek voltak. Mindenki más aludt, csak ő nem és Zoli. És a tücskök a hátsó kertben. Azóta csak vacsora van. Az éjszakai mulatság elmarad, és mindenki otthon alszik. Biztos a vörös rúzs miatt. Nem jött ki az inggallérjából. Kidugta lábát a takaró alól, és hátat fordított Péternek.
A magány olyan, mint a gyanta. Forrón elterül, és mikor megpróbálsz megszabadulni tőle, fájdalmasan tép ki minden szőrszálat. De időnként amolyan grátiszként még fekete folttá is zúzza a lanyha bőr alatti hajszálereket. Leszedni fáj, de mikor ott van, minden szarhoz odaragad az ember tőle. Péter fáradt volt, de nem tudott aludni. A plafon, mintha egyre közelebb türemkedett volna, és ő itt ragadt, mint egy hülye szúnyog a pókhálóban. Mozdulatlanul hallgatta felesége mélyülő lélegzését. Nem futhatott tovább, nem volt hova. Teljes testén érezte tapadni a magányt. Viszont zümmögés nem hallatszott. Péter nem akart szúnyog lenni. Holnap, gondolta, holnap kiállok magamért, mert ez így nem mehet tovább. Hátat fordított, és becsukta a szemét. Hangosan horkolt. Egész éjjel.
