Egy vagyok. Egy a sokból. Szappanbuborékban élek, szivárványon keresztül nézlek téged világ, szeretlek.

 

Magamat azért jobban. Jobban, mint a gyerekemet vagy a férjemet, hiszen saját boldogságomon dolgozom minden pillanatban. Boldogságom kulcsa a biztonság, nem teremtem, csak elvárom. Illúzió marad. Az illúzió meg drága: haraggá tagadt fájdalom a kvártély —  hitelbe nem adják, megfizetem az árát. Mind megfizetjük.

 

Haraggal élünk és dolgozunk. Az utazó tömeggel haragszom az utazó tömegre ma is. Ültömben ágyékok árnyéka vetül rám, állva műanyag hurkon indázok a hónaljak között. Hónaljdeszőrös, végállomás következik! — a dezodor csomóban lóg a burjánzó bozóton. Nem büdös.

 

Feltör, mint hideg téli napokon gőz a csatornából a tömeg, hömpölyög. Nem visz magával, kisodor — előzékenykedők félre! A falnak dőlve csöves ül, szinte rányomnak. Túl közel lett, undorít, minek van ez itt? Húgyszag és szenny kúszik az orrba, a homlokomat marja. Végigmérem. Pikkelyesre fagyott kezek nyúlnak felém. Kibuggyan a szó — te hibád — vetem az arcába, és csak nézem őt… nem direkt, inkább véletlenül.

 

 

Alkoholmámoros tekintetben ismerős arc sziluettje. Tükröződik — én vagyok. Elillant düh helyén rémület lép trónra - ujjam végén hideg borzalom. Ennek az arcnak, az én arcomnak szegeztem e szavakat — te hibád. Újra és újra visszacseng.

 

Varjú károg a távolban, s én még mindig egy vagyok, egy a sokból. Szappanbuborékban élek, és már tudom, hogy szivárványon keresztül nézem magam, világ. Így hogy szeressek?

 

______________

 

Ha érdeklik a szerző további írásai, ajánljuk szerzői oldalát.