(…)
nem tudatosult bennem
hogy szeretem az égboltot
a világ kék lepedőjét
felhőpiszkosat vagy esőtől frissen kiöblítettet
amit börtönsétáik során számtalanszor átszíneznek
és letörölnek tekintetükkel az ártatlan elítéltek
amit hosszúléptű gondolataival
sokszor felmért Beke István a feketehalmi börtönben
olvasta az eget ha már a járvány miatt megtiltották
hogy könyvet vagy újságot kaphasson otthonról
nem szeretem viszont a hangokat
melyek nem az ég felől
hanem a börtönudvarról érkeznek
mintha fák susognának arról
hogy a törvény előtt sem vagyunk egyenlők
a fák közül a bükkről nem tudtam hogy szeretem
pedig sima és fényes törzsét különösképpen
ami oly sebezhetővé teszi
vagy azt ahogy a többi lombkorona fölé magasodik
hogy több napfényhez jusson
nagy és erős gyökereit
túlélő fa a csupasz ágaival
mint valami világosszürke rém
amikor a szélben hajladozik
az Óvár-kertben láttam három példányt
őrszemek a fenyőerdőtől tíz-tíz méterre
egyiknek az ágán fehér rongyot lenget a szél
ha engem kérdeztek nem a megadás jele
merő megtévesztés
jaj a fatolvajoknak...
az ecuadori esőerdők sétáló pálmafáit juttatják eszembe
melyek képesek gyökerük segítségével
akár húsz métert is vándorolni egy év alatt
ha valami veszélyezteti túlélésüket egyszerűen odébbállnak
a sétáló fák szép lassan vándorolnak az erdőben
ahogy a gyökereik mindig újra nőnek
szinte látom amint a fairtások elől menekülve
büszke tölgy- és fenyőfáink összecsomagolják
gyökereiket és nekivágnak
távol az ember építette utaktól
(…)
---
A teljes vers elolvasásához kattints ide.
Az olvasótermi tartalmak hozzáférése előfizetéshez van kötve. Az először regisztrálóknak azonban egy hétig ingyenes és minden kötelezettségvállalástól mentes elérést biztosítunk.
