A könyv illata


Ad notam Scent of a Woman


2014 tavasza volt, április vége, de semmi öröm és felpezsdülő élet nem volt benne, amikor bementem egy budapesti, egészen pontosan valahol Dél-Pesten, nekem a világ végén lévő kórházba, hogy aztán vagy két hónapig ki se jöjjek onnét. Tavasz volt ugyan, de borongós, folyton szemerkélt az eső, szürke égbolt borult fölénk, mintha ősz lenne, szeptember végén vagy szerencsétlen októberi napon.


Nem tudtam még akkor, hogy pontosan mi is vár rám, de nem vagyok „schöngeist”, így hát nem cipeltem magammal könyvhegyeket, hogy majd milyen jól fogok én itten olvasgatni, miközben étellel-itallal ellátnak, egészségemre/életemre vigyáznak, és finom, puha, hűs női kezek simítják olykor lázas homlokom – egy könyv volt nálam, Agatha Christie regénye, meg nem tudnám mondani, melyik a terjedelmes életműből, amit aztán két hónap alatt se olvastam el rendesen, csak ott árválkodott a kórházi kisszekrényemen, majdnem azt írtam, éjjeliszekrényemen, hisz már-már berendezkedtem, hogy hát: akkor itt fogok élni. Ha fogok. Ám hogy ennek a klasszikus krimiírónak a könyve ott gubbasztott, mintha aggódva és szeretettel figyelve, talán szerepe volt abban is, hogy végül kijöttem, elhagytam a kórházat, ahonnét egy ablakon keresztül láttam jó ideig a világ egy apró „filmkockáját”, mégpedig fordított perspektívában. Szürreális, de ezen ablakon keresztül nem egy egyre táguló perspektíva nyílt ki előttem, hanem éppen fordítva: mintha egyre csak szűkülne a kilátás, mintha egyre szorongatóbb és egyre kisebb és kisebb lenne az a kép, amit néztem – persze már akkor, amikor egyáltalán felkelhettem az ágyból. Mert most még nem.


Csövek vezettek ki belőlem mindenhonnan és mindenfelé, nemhogy felkelni, mozdulni se tudtam nagyon sokáig, egyetlen jó az volt, hogy egyedül feküdtem egy kétágyas szobában, persze, mint később kiderült, amikor elszámoltunk az osztály gazdasági vezetőjével, egy kisebb vagyonért (utolsó hetemet épp ezért már egy ötágyas szobában töltöttem, ingyen, ami a tb-járulék után jogosan jár, a magyar egészségügy nagyobb dicsőségére). De ez mind nem érdekes, az sokkal inkább, hogy amikor már valamennyire embernek éreztem magam, kézbe vettem Agathát, de nem volt erőm, agyam, hogy olvassam, csak fogtam, forgattam, tapogattam; néztem, szép könyv volt, kemény táblás, borítója, a szedése, az oldalak tükre – mind rendben volt, de olvasni képtelen voltam, csak tartottam, egyre közelebb a szememhez, s aztán nyilván elaludtam az erőfeszítéstől, a könyv az arcomra borult, és akkor még az ébrenlét és álom határán éreztem meg újra azt az illatot.


Negyven évvel korábban állok az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkarának épületében, a Pesti Barnabás utca és a Váci utca torkolatában, talán a második emeleten, várok a professzoromra és a szemináriumára, előtte voltak lyukasóráim, bóklásztam a Mézes Mackó, az Idegennyelvű könyvesbolt és más könyváruházak között a Belvárosban, hetvenes évek közepe, a kaszinótojás két zsemlével még éppen megfizethető, egy könyv szintén. A könyvantikváriumok sincsenek messze, a Széchényi Könyvtár, az egyetemi könyvtár, az Irodalmi Múzeum mind egy nagyobb kupacban; ha szétnézel ezen a fennsíkon, úgy tűnhet, mintha mindent beterítenének a könyvek. És mintha mindenki a könyvek bódulatában élne – legalábbis mi, bölcsészek így gondoltuk, s volt, aki úgy vélte, ez már narkózis, függőség, s barátom, Karcsi, aki évfolyamtársam volt, akivel együtt voltunk katonák a vásárhelyi egyetemi században, szóval Karcsi ráordított egy másik társunkra a Váci utcában, aki az egyetem felé oldalazgatva könyvet tartott a kezében, és olvasott, s láthatóan nem vett tudomást semmi másról, hogy: „Könyörgöm, legalább az utcán ne!”


Szóval állok ott a szemináriumi szoba előtt, van időm, jóval korábban érkeztem, háttal nekidőlök az ablaknak, hogy jobban lássam a könyvet, amit az imént vásároltam (meg nem tudnám mondani, mi volt az), nézegetem, szépnek látom, pörgetem a lapokat, még semmi tudásom sincs szedésről, oldaltükörről, még semmit nem tudok róla, hiszen nem is ezért vettem, hanem azért, ami benne van; vagy legalábbis elképzeltem, hogy van benne valami. Majd később megtanulom, hogy ez nem ilyen egyszerű, hogy persze a lapokba foglalt szöveg, a jelentés valóban fontos, ám nehezen választható el a formától: hogy egy Zabhegyezőt csak úgy becsúsztatsz a kabátod zsebébe, nem számít annyira, milyen papír, milyen betűforma, előkapod, amikor kedved van rá, az Ulysses grandiózus monstrumával már nem viselkedhetsz ilyen lazán.


De most, negyven évvel ezelőtt, szétnyitom valahol, és beletemetem az arcom a testébe, szívom szinte fuldokolva azt, amit ma sem tudnék pontosan meghatározni: a papír, a nyomdafesték (akkoriban még egy napilaptól „festékes” lehetett a kezed), a ragasztó összekeveredő, semmire nem hasonlító, meghatározhatatlan, megfoghatatlan, zsigeri illatát, amit mégis bármikor, bárhol azonnal fölismersz a vadászó vadállat tökéletes szimatával. S ekkor bukkan föl a professzorom, akit tisztelek, egy csomó dologban nem értünk egyet (mégis ő fog elhívni néhány évvel később az első munkahelyemre, amit ő vezet, nem fogunk sokáig együtt dolgozni, de ez egy másik történet), ám sokat tanulok tőle, ahogy mondani szokás: jót is, rosszat is, s láthatóan meglepődve, mégis halvány mosollyal az arcán megkérdezi: „Szagolja?” Úgy viselkedtem, mint akit rajtakaptak, mintha a csajommal lettem volna titokban, zavarodottan, talán el is vörösödtem, nem tudtam mit kinyögni, csak hogy: „Igen.”


Aztán sokáig nem tudtam különbséget tenni, hogy egy könyv vajon mi is: az a szöveg, amely a lapokra van nyomtatva, vagy elválaszthatatlan tőle a fizikai jelenlét, hogy az is rendben van-e, hogy a „mit” mellett a „hogyan” is számít. Volt két évem, amikor az ország vitán felül legjobb könyvtárában dolgoztam, igaz, nem könyvekkel, hanem periodikákkal, az OSZK Hírlaptárában, persze volt átjárásom a „könyvesekhez” is. Akkor tanultam meg azt is (nem mellékesen a barátságot, a szolidaritást, az együttérzést a nyolcvanas évek legelején a sok kallódó férfi és ritkábban nő között), hogy a könyv persze mindig tovább él, mint egy napilap, hetilap vagy folyóirat, csak az a kérdés, éppen milyen életet él, s vajon él-e, s meddig él. Vicces is, meg tragikus is, hogy a „lapokat” sokszor könnyedén hányjuk ki a szemétbe, de szerencsére a könyvekkel kicsit más a helyzet: néha égetik, néha darálják, de csak ritkán dobják ki, bármi legyen is tárgyuk, mint én tettem 30 évvel ezelőtt az utált (amúgy örökölt) Lenin összessel. És máig bánom.


Aztán meg ott az internet, olyan kapacitással, ami talán föl se fogható, ahonnét nem is lehet „kidobni” bármit is, mert a „net” nem felejt. Öreg hírlaptárosként eszembe jut, amikor nagy ritkán fölszállok valamilyen közlekedési eszközre, hogy az okostelefonjukba görnyedő emberek, akik nem néznek ki az ablakon, nem néznek a mellettük ülőre, tulajdonképpen nem néznek semmire azon az apró képernyőn kívül, vajon mit látnak valójában, és vajon mit olvasnak, mit lehet egyáltalán olvasni ilyen személytelenül, viszony nélkül. És zsebre vágom az okosnak vett, de butaként használt telefonom.


De azért nem vagyok (még) vén hülye, tudom, a magam életében is hál’ istennek tapasztalom, mennyi minden könnyebbséget jelent a „könyv nélküliség”, hogy mennyi olyan portál is van, ami a munkád segíti. Persze, hogy a Háború és békét lehet-e laptopon, notebookon olvasni, azzal kapcsolatban vannak kétségeim. Húsz-harminc évvel ezelőtt még lehetett szórakozni azzal, hogy ágyba lehet-e vinni a számítógépet úgy, mint egy könyvet, amire kíváncsiak vagyunk. Ez ma már nem lenne vicces, a laptopok, a notebookok és okostelefonok korában nyilván nyugodtan dőlhetünk ágyunkba. Viszont a könyvnek mindig lesz egy nagy, soha be nem hozható előnye: a teste, hogy fogható, simítható, és egy olyan térben láthatod, ahol magad is létezel. Azon ugyan elgondolkodom néha, hogy elönt bennünket a könyvek cunamija, hogy hol lehet mindezt őrizni és továbbadni. Lehet, hogy ez korosztálybéli probléma, mármint hogy valakit érdekel-e az, hogy kézbe vegye azt a testet, amit amúgy könyvként definiálunk, ki tudja. Vagy elég neki a puszta szöveg, a jelentés, a neutrális vagy inkább egyszerű pragmatikus viszony betűkhöz, szavakhoz, mondatokhoz. Ki tudja?


Agathát azóta se olvastam el rendesen, valahol itt figyel rám a lakásomban a már-már pusztító mennyiségű könyv között, elég nehezen férek tőlük, és várja, hogy újra kézbe vegyem, hiszen az illata még mindig a régi.

---

Az olvasótermi tartalmak hozzáférése előfizetéshez van kötve. Az először regisztrálóknak azonban egy hétig ingyenes és minden kötelezettségvállalástól mentes elérést biztosítunk.