Két verseskötet után (Oda, 2018, egyébként is, mit akarhatott itt az őrgróf?, 2022) Vajna Ádám 2026-ban egy rövidebb terjedelmű regénnyel jelentkezett, melyben egy fiktív, késő középkori falu történetének néhány hónapját mutatja be. Az Ami valójában Fancsikán történt a borítón legendaként, a fülszövegben pedig pikareszkként határozza meg magát, így több jelentős műfaji hagyományt is megidéz. Utóbbi tradícióhoz talán nehezebben köthető, hiszen a pikareszk alapvetően egyetlen meghatározó szereplőt emel a középpontba, ami ebben az esetben nem történik meg. Emellett a pikareszk műfajának alapvető jellemzője, hogy főhőse, a picaro, sokféle, rendszerint változatos helyszíneken zajló kalandon megy keresztül. Ezzel szemben Vajna Ádám regényében alig hagyjuk el a falut. A társadalomkritikai él és a hétköznapok realista ábrázolása, a pikareszkre gyakran jellemző szatirikus humor azonban mégiscsak rokonítja az említett hagyománnyal. Ugyanígy a legendához sem kapcsolható egyértelműen, hiszen nem egyházi személy vagy valamely szent élettörténetét ismerjük meg belőle, és a műfaj többi kritériuma sem érvényesül teljesen. Károlyi Csaba kritikájában ezzel kapcsolatban így fogalmaz: „A klasszikus műfaj négy nagy elemének nyomait (névetimológia, élettörténet, szenvedéstörténet, csodajegyzék) csak nagy jóindulattal találhatjuk meg. Okosabb, ha tágabb értelemben vesszük a legenda kifejezést. És lehet, hogy inkább van szó a helyről, mint egy szereplőről. Csodák pedig nemigen akadnak, inkább csak ördöngösségek.” (ÉS, 2026. április 17.)
A felajánlott műfajmeghatározásokat azonban hiba lenne szó szerint venni: a regény egyik kategóriába sem illeszkedik maradéktalanul, inkább játékba hozza e klasszikus hagyományokat. Ugyanúgy, ahogy játszik a nyelvvel, a szereplőkkel, az eseményekkel is. Gyakran elhangzó megállapítás, hogy a magyar irodalmi kánon kevésbé becsüli a humort, mint a komoly hangvételt, noha Karinthytól Örkényen és Esterházyn át Parti Nagyig, Fehér Béláig vagy Cserna-Szabó Andrásig jelentős hagyománya van a humoros prózának és költészetnek. És ebbe a sorba beilleszthető Vajna Ádám is, akinek ebben a kötetében a humor és a játékosság dominál. Már a címben megjelenő falunév, a Fancsika is jól példázza ezt, hiszen felidézheti az olvasóban Esterházy klasszikussá vált, első elbeszéléskötetét, a Fancsikó és Pintát. Erre egy helyen rá is erősít, hiszen amikor a szereplők a falu új nevéről értekeznek, felvetődik a Pinta, mint ötlet, ezzel teljesen egyértelművé téve az Esterházy-allúziót: „Jöttek is egymás után az újabb és újabb ötletek, de sem a Fancsikó, sem a Szaracénháza sem a pap által felvetett Szentfancsikó és Szentszaracénháza nem aratott osztatlan sikert.” (172.)
Az Esterházy-hagyományhoz azonban nem csupán a névjáték kapcsolja a könyvet, hanem mindenekelőtt a nyelvvel folytatott szabad játék, például a nyelvi regiszterek állandó keverése: „A mostani sem volt éppenséggel érdektelen vita, amit már a használt kifejezések is jeleztek, a Füves Magdi részéről az írástudatlan, konszekráció, emanáció, millenarizmus, a flagelláns Laci részéről pedig egyebek mellett az apokalipszis, testélmény, táboriták és devóció szavak hangzottak el, majd egy ponton a picsa is.” (135.) A szatirikus, ironikus nézőpontot, ahonnan a szerző az egész világot láttatja, elsősorban a nyelv eszközeivel teremti meg. De a kreativitása itt nem áll meg, nagyon sokféle összetevője van, például eltorzított szólások („…nem lehet kétszer ugyanabba a kutyaszarba lépni…”, 170.), fantáziagazdag metaforák („teliberakott betyárribizli”, 15.) vagy akár a féktelenül áradó obszcén kifejezések, fordulatok:„(…) mi az apádnak a tetves kisfaszáért ordibálsz hülyeségeket, a török oda van kötözve egy akkora tölgyfa székhez, aminél már csak az anyád valaga nagyobb ezen az istenbaszta világon, (…)” (54.) De a könyvet felütve bárhol találunk hasonló szöveghelyeket: „A hóhérnak egyre inkább olyan érzése lett, hogy az ördög metélje kettébe a pöcsét az összes szerzetesnek…” (41.) A trágárabb kifejezések azonban nagyon jól belesimulnak a szövegbe, nem tűnnek öncélú hatásvadászatnak, hanem szerves részei annak a vaskos, az ember testiségét hangsúlyozó univerzumnak, melyben a hősök élnek, s melyet naturalista képek tömkelegével fest le a narrátor.
Furcsamód ez a világ mindeközben egyszerre mesei is, szinte már mágikus táj, ahol a csodák – legyenek azok is bármily tenyeres-talpasok – a világ részei. A bírónak disznófarka nő, egy „baszottnagy korommedve” járja a vidéket, és mindez szerves része a falu életének, ahol teljesen reális eseménynek tűnik a csoda, a babona. Nemcsak a nyelv áll ugyanis távol a hétköznapitól, hanem a szereplők is, azok az érdekesebbnél érdekesebb figurák, akikben közös, hogy mind eltérnek az átlagostól, kilógnak a normából, mintha a regényben bemutatott közösség csak a periférián kívül állókból tevődne össze. Először is, ott a tisztázatlan származású, rejtélyes hóhér (akinek a faluba történő megérkezése, majd távozása keretbe foglalja a történetet), aki értelemszerűen a periféria embere, hiszen a halál eszköze, aki félelmet gerjeszt, ugyanakkor rövid idő alatt jelentős, oszlopos tagja lesz a falunak. Vele keveredik szerelmi kapcsolatba Füves Magdi, a helység „boszorkánya”, aki szintén kívülálló, hiszen olyan tudás birtokosa, melyhez a többségnek nincs hozzáférése.
De mindenkinek van itt valami furcsasága, a kocsmárosné férjének gyilkosa, a bírót nagyon különös kapcsolat fűzi a disznókhoz, a Nagykovács „félhülye fia” képtelen csendben maradni. Összeköti a szereplőket az a perspektíva, ahonnan szemléjük őket, az a gúnyos, ironikus nézőpont, ahonnan látható a kicsinységük, esendőségük, mellyel egyébként ők maguk is tisztában vannak: „… a fancsikaiak valamiért nem hajlandók tisztán ejteni a mondatok végét, mintha a közepén mindig rájönnének, hogy hülyeséget beszélnek, és ezért inkább gyorsan elharapnák.” (9.) Ebben az ironikus nézőpontban azonban nem az emberek kinevettetése, hanem éppen a velük való azonosulás lehetősége teremtődik meg. Csetlő-botló, gyarló figurákat látunk, olyanokat, mint mi magunk, ezért könnyű is azonosulni velük, bármilyen különcök és bármennyire középkoriak is.

Ahogyan a borítón látható farsangi kép is utal rá, egyfajta forgatagba csöppenünk a regényt olvasva: szereplők sokasága, furcsa események, egy török kém leleplezése, a falu várossá válása, egy szent ereklye átvétele, az adók emelése adják az újabb és újabb izgalmakat. Sok kisebb, epizódszerű jelenet épül egymás mellé, a történet nem tart igazán sehonnan sehová – inkább csak kaleidoszkópszerűen bepillant a képzeletbeli falu életébe. A regény hosszabb-rövidebb (olykor csak egyetlen mondatból álló) számozott epizódokból épül fel, az elrendezés pedig időrendi sorrendet követ. Az eseményeket ezen kívül összetartja a helyszín és a visszatérő szereplők, de igazán átfogó, kimunkált narratívába nem szerveződnek az epizódok, melyek inkább tablószerűen villantanak fel eseményeket a falu életéből. Van, amelyiket hosszabban, és olyan is, amelyiket rövidebben kifejtve. De egyértelmű cél vagy irány nincs, ahogy egyértelmű csattanó sem a végén. A kötet így, annak ellenére, hogy regény, sokkal közelebb áll a rövidprózák hagyományához, jelenetei inkább egy novellafüzérre emlékeztetnek, mint regényre.
Ha a kortárs irodalomban keresnénk a kötet rokonait, akkor talán Vass Norbert legutóbbi kötete, a Kappanfölde merülne fel, mely egy egészen más, ugyanakkor hasonlóan kísérletező és gazdag prózanyelven jeleníti meg egy somogyi kisközösség életét, még ha nem is a középkorhoz megy vissza. A nyelvvel való szabad bánásmód és a markáns, egyéni prózanyelv megteremtése egyértelmű párhuzamot teremt a két mű között. A nyelvi kísérletezés és a humor, a műfajokkal és az irodalmi hagyományokkal való játék említése után meglepő lehet, de a könyvnek van egy nagyon erős humanista olvasata is. A Marcus Aureliustól származó mottó pedig talán éppen erre utal: „Ha valaki vétkezett, benne van a baj. De talán nem is vétkezett.” A filozófus császár, a sztoikus bölcselet egyik legjelentősebb képviselője Szókratészt követve hitt abban, hogy pusztán a gonoszság kedvéért, szándékosan senki nem tesz rosszat. A gonoszság azért jön létre, mert az ember nem mindig tudja megkülönböztetni a jót a rossztól, tehát valójában téved akkor, amikor bűnt követ el. Eltérő nézőpontokkal, valóságértelmezésekkel élünk (erre a kötet is kétszer utal, szinte ugyanazokkal a szavakkal: „(…) az igazság olyan, mint egy kivégzés: a tömeg minden tagja máshonnan látja”, 163.), korlátozottak az információink, nem pedig bűnösök vagyunk.
Ha ezt elfogadjuk, akkor a regény elbeszélőjének empátiája is érthetővé válik, a fancsikaiak sem vétkeznek, hanem esendők, tudatlanok és próbálnak valahogy túlélni a történelem perifériáján. A Vajna Ádám által megjelenített középkori faluban rengeteg a csalás, a testi gyarlóság, az erőszak, a bűn, a narrátor együttérzése mégis lehetetlenné teszi, hogy haraggal vagy elítélően tekintsünk a figurákra. A regény széttartó epizódjai végül egy nagy farsangi jelenetben érnek össze, mely egyfajta haláltáncnak is tekinthető (ha már régi, nagy hagyománnyal rendelkező műfajok megidézésénél tartunk). A falu heteken át mulat, a karneváli hangulat helyét azonban idővel átveszi az erőszak, és a végére már csak egymondatos képeket kapunk, és „szarbűzös hullákat” látunk egy taligába rakva. A kérdéses személyazonosságú, titokzatos hóhér elhagyja a kivérzett falut, és vele együtt mi is kilépünk a történetből, mely a harsány humor és a nyelvi karnevál mögött egy mélyen humanista, együttérzésre késztető olvasmányként értelmezhető.
