Darvasi László
A legrövidebb vidám
költeményem
(részlet)
Befejezni kellett volna itt.
Éppen itt és most.
Úgy értem, már régen nem kellene
a folytatáson, egy újabb részleten,
valami ehhez hasonlón
vacakolni, hogyan lesz tovább,
hogyan megy, merre és miért.
Tart.
Araszol.
Gondolkodni, ezen gyötrődni,
lesz-e még az vagy ez.
Szóljon-e a seholban pancsoló buta száj,
úgy néma, hogy kiabál,
úgy él, hogy kicsoda
egy senki.
Mert az is lehet, hogy
réges-régen be van fejezve.
De akkor meg mi ez.
Nem is folytattam semmit, se valamit.
Mindig fölírták a vetítés végén, hogy
Konyec Filma, The End.
Ha nem lenne világos,
eddig tartott, be lett fejezve, érted?
Állj föl, porold le a nadrágot,
bokafikszes, váltott, menj haza benne,
fütyörészhetsz, sétafika, andalgás,
sehová nem jutsz, haza, hova,
de azért menj csak.
[...]
