ÍRÓ: Szia, hogy vagy? Tudom, hogy a péntek estét beszéltük meg, mármint hogy addig nem igazán lesz időm, és akkor addig te is pihenhetsz, mert arra vágytál, ha jól értettem, hogy kipihend magad egy kicsit, de nem biztos, hogy tényleg jól értettem, csak olyan intenzív volt ez a kezdet, olyan elsöprő erejű, nem viccelek, rám legalábbis ilyen hatással volt, mármint a legeleje, szinte elsöpört, aludni sem tudtam, két éjszakát forgolódtam végig álmatlanul rád gondolva, meg a lehetőségekre, ami benned rejlik, benned és bennünk, na mindegy, ezt talán te is ugyanígy érzed, remélem, hogy ugyanúgy érzel ezzel kapcsolatban, mint én, a lényeg, hogy tudnánk esetleg előtte beszélni? Péntek előtt. Tényleg nagyon fontos volna.
SZÖVEG: Szóval fontos… Ezek szerint mostanra lettek kérdéseid? Terveid? Vagy megint csak úgy nekem esel? Ne érts félre, jó volt a múltkori, de ez így hosszú távon nem működik. Engem fel kell építeni.
Í: Á, ezek szerint nem pihentél eleget. Látom magam előtt, ahogy vicsorogsz, ahogy a fogad csikorgatod. És pörgeted magadban a szavakat és a vesszőket, mert szerinted rossz a vesszőhasználatom, és a szórendem is fura, és akkor majd te megmondod, mi a helyes szórend. Az elején persze nem panaszkodtál a szórendre. Nem pihentél, miért? Pedig esküszöm, nem mutattalak senkinek, nem is beszéltem rólad, jó, a műhelyben megemlítettelek, ott nem titkolhattalak már tovább, mert olyan nyilvánvalóan látszott az arcomon. Neked estem? Úristen, mit tehettem volna? Képtelen voltam ellenállni neked, miért is kellett volna ellenállnom? Hiszen olyan vonzó volt, amit ígértél. Gyönyört, jó, klisé. De igen, gyönyört is. Gyönyört és halhatatlanságot. Mert ha én meghalok, te akkor is itt leszel. És veled itt leszek én is. Ennek nem lehet ellenállni. Talán ez látszott az arcomon, ezt vehették észre a többiek.
SZ: Megint csinálod. Jössz ezzel a halhatatlanság dumával, és zavarba hozol. Tudod, hogy halhatatlan akarok lenni. És igenis, kipihentem magam. Én csak azt mondom, hogy csináljuk rendesen. Hogy foglalkozz velem, tarts ki mellettem, most tök mindegy, hogy nem értünk egyet a szórendben. Emlékszel még arra a versedre? Tudod, amelyik a szerelem kilátástalanságáról szólt. Na, én nem akarok úgy járni. Pedig milyen jól indult az is. Ami pedig a vesszőhasznála-todat illeti, tényleg elég pocsék. Szóval, mi az a fontos, ami nem várhat?
Í: Mi várhat, mi nem várhat, semmi sem várhat. Azt hiszem, nem bírom ki péntekig. Hogy ez így… Hogy te meg én. Nem tudom kimondani. Foglalkozzak veled? Tartsak ki melletted? Mit hittél, én minek? Én miért kezdtelek el? Hogy majd ne foglalkozzam veled? Hogy ne érezzem, ahogy a szöveteid burjánzani kezdenek, átmelegítik a testemet, és elfeledtetik velem, hogy itt ülök ebben a hideg padlásszobában? Kávézóban? Pincehelyiségben? Hogy ne érezzem, ahogy életre kelsz a kezem alatt, és mindent mindenestül felforgatsz? Életre keltél, váratlanul hamar és erőteljesen, és már semmi hatalmam feletted. Kicsúszik a kezemből az irányítás, mint annál a versnél, amit említesz, a szerelem kilátástalanságáról. Mert nem is a szerelemről akartam írni, hanem valami másról, már nem emlékszem pontosan, miről. De a vers egy idő után erősebb lett, mint én, és rádöbbentem, hogy nem lehet nem a szerelemről írni. Nem tudom kimondani, ne haragudj.
SZ: Segítek. Jó, nem mondom, hogy könnyű lesz. Játssz velem, kockáztass, hibázz, ne félj, és akkor megnyílok. Ott vagyok benned. A szó, amire nem találsz szinonímát, a mondat, amit századjára is átfogalmazol, a ritmus, ami nem akar illeszkedni, a hiány, amit ki kéne töltened, csak nem tudod mivel. Mind ott van. Dolgozz! Ha ma este nem csak írsz, hanem hallgatsz is, megmutatom magam.
Í: Attól félek, félreértesz.
SZ: Akkor, mi lesz most?
Í: Össze kell szednem magam. A gondolataimat. Össze kell szednem a bátorságomat, hogy beszélni tudjak.
……………….
Í: Úgy látom, ez ledöbbentett. Érted már? Érted már, mi az, amit el akarok mondani, de képtelen vagyok rá? Elkezdtem félni tőled. Féltem az első soroknál is, sőt, már előtte, amikor még csak fantáziáltam rólad, elképzeltem, milyen leszel, elképzeltem a testedet, a tested rezdüléseit, ahogy hozzád érek, a hangulatváltozásaidat, a türelmetlen sóhajokat, ha túl sokáig szöszmötölök egy mondat felett. És elképzeltem a hibáidat is. A kudarcainkat. Féltem tőled, de nagyon erősen kívántalak is. És most? Nem számítottam arra, ami következett.
SZ: Ugye nem azt akarod mondani, hogy…. Nem, biztosan nem. Én nem járok úgy, mint az a vers. Ennél még az is jobb, ha összecsapsz, a többit megoldjuk valahogy. Ha elkészültem, majd egy ideig nem találkozunk vagy elviszel arra a műhelyre, amiről beszéltél. Ugye csak félreértem ezt is? Azt mondod félsz, jó kifogás. Mi lesz a következő frappáns szöveged? Nem miattam, hanem miattad? Esküszöm, minden író egyforma.
Í: De nem miattam! Nem csak miattam. Egyszerűen felkészületlenül ért, hogy te… És már nem tehetek semmit. Elsodortál, levegőért kapkodok. Nem volt még szövegnek ilyen hatalma felettem, és ez félelmetes. Néha azt érzem, és nem álmodom róla, hogy én is szöveg vagyok.
SZ: Azt álmodod, hogy szöveg vagy?
Í: Igen, álmodtam erről korábban. Többször is. Nem meséltem neked? Azt álmodtam, hogy valaki más, egy idegen író szövege vagyok, és minden, ami velem történik, az az író fantáziájának a szüleménye. De én sosem tudtam irányítani. Sosem tudtam úgy színre lépni, mint ahogy te színre léptél. És veled egészen más, olyan, mint abban a Szabó Lőrinc versben. A Dsuang Dszi álmában.
SZ: Érdekes. Miközben erről beszélsz, hogy nem tehetsz semmit, elsodortalak, úgy érzem, inkább te vagy az, aki engem mozgat. Mindegy, most nem is az a lényeg, ki-kire hat, és hogyan. Hanem hogy azt hiszem, te már tudod a végét. Mi a vége?
Í: A vége mindig ugyanaz. Meg se kérdezed, hogy mi?
SZ: Szeretném, csak félek.
Í: Ez az, hogy én is. A vége az, hogy kinyomtatnak. Leadlak egy szerkesztőnek, aki maszatol még veled egy sort, gyurmázgat, alakítgat, még kimondani is fáj, meghúz, kihúzza belőled a legszebb részeket, a lírai éned megint elragadtatta magát, fogja mondani, és én nem tehetek semmit, nem mondhatom neki, hogy úgy érjen hozzád, mint egy élő szövethez, aki lélegzik, szenvedélyes és önálló akarata van. A szerkesztő nem fogja meghallani a hangodat. A segélykiáltásodat, hogy bánjon gyengéden veled. Három-négy gyors húzás és kész. Kinyomtatnak és onnantól nemcsak a hatalmat veszítem el feletted, de téged is. Onnantól mindenkié vagy, és számomra ez elviselhetetlen.
SZ: Én nem félek a szerkesztőtől. Inkább attól, hogy ez marad a címem, hogy te nem teszel rendbe, hogy engem is eldobsz egy másik szöveg miatt.
Í: Nem félsz tőle, mert még nem ismered. A szerkesztőtől senki nem fél addig, amíg az első korrektúrát vissza nem küldi. De nincs másik szöveg, hogy képzeled? Nem erről van szó. És ha volna? Talán örök hűséget fogadtam neked?
SZ: Nem érzed úgy, hogy tartozol nekem ennyivel?
Í: Az örök hűséggel? Sokkal többel tartozom annál. De nem erről akarok beszélni.
SZ: Hát miről?
Í: Az a másik szöveg ….
SZ: Most mondtad, hogy nincs… Milyen másik szöveg?
Í: Hát az a másik.
(SZÖVEG sértődötten feláll, a helyére megy.)
Í: De ne menj el! Még be sem fejeztem, amit... Még nem fejeztem be az írást. Ez nem végleges! Nem a végleges változat!
