252.jpg

 

Csobánka Zsuzsa Emese

 

Végtelen nyolcas

 

Holik Tündének köszönettel a sorokért

 


Hányingerrel kezdődött hajnalban.
Talán az étel miatt forgolódtam kényszeresen,
egyik irányban sem találva nyugtom.
Mindig a csinálás, a teljesítménnyel mért létezés,
az egyre pöffeszkedő határidőnaplóban a listakényszer.
A feladatok, a kredenc, a szennyes és a por,
és ablakot sem ártana végre,
hogy tisztábban lássak át a dolgokon.
Újabb és újabb ajánlatok a jóllétre,
hirdetések a Facebookon,
a kollégák kéretlen tanácsai,
mert mindenkinek van megoldóképlete,
tippje, trükkje, csak épp a saját életére ne kérdezz rá.
De a másikét tudja, látja, oldja,
önigazolásra elég is ez.
Az öncsalás másik oldala e spirál.

 

Ne keress tovább.
Megállni annyi, mint teret adni a térnek.
Időt adni az időtlenségnek,
és átlélegezni a levegőt.
Ki gondolta, hogy nekik van a legnagyobb szükségük erre?
Ki gondolta, hogy abban a szorításban,
amikor elönt a szorongás, idővel és egyszer csak és mégis?
Megnyílik, széthasad, és tágulni kezd.
Olyan forma mutatja meg magát,
amit elképzelni sem tudtam előtte.
Túl a kiszámolt, előre megrajzolt országhatárokon,
a mélyben magma forog,
és a létidő valóságra mért mindennapjaival
mint üveggolyóval játszik egy kislány.
Ott lepattogzik a máz, nincs festék az arcokon,
ráncokat látok és gyűrött éveket,
testsúlyt és szaporodó anyajegyeket,
a test vallomásait, a rögvalót.
Ott nincs tökéletesség, nincs elképzelt élet, se illúzió,
a valóság egy fehér cserépben nyílni kész krókusz az asztalon.

 

Reggel van, 6:51, ilyenkor már zuhanyozni szoktam,
hiszen hét után indulok, de most fúj a szél.
Nézem, ahogy billeg, hatalmas fenyők ágai ringatják,
forgatják, mint a létezést,
az önmagába átforduló végtelent,
emlékeztetve arra,
ami most a pontban van, mindennél igazabb.
És a legfájdalmasabb,
hogy tűnékenységében az.
Mert a teremtésben nincs akarat.
Hiába hittük, ezt értettük félre.
Rendezi önmagát, hiszen ez a dolga.
Szétválasztja, aminek mennie kell, attól,
ami helyet kér születésre bennünk.
A mi dolgunk pusztán annyi, hogy mint a fenyő és a krókusz,
nézzük és lássuk, tudjunk arról, miképpen és mi is történik
ebben a pillanatban, ahogy az élet minket él.
Az életet, a változást hagyjuk megtörténni
annak rendje és módja szerint.