Tükörbe nézek és látom az időt
az arcomon, a homlokomon, a szemeimben,
a dekoltázsomon, a kézfejemen,
gombóc a torkomban, a gyomromban,
szorongani kezdek, s mint gyerekkoromban,
most is nyirkos a tenyerem, ami annak idején a
füzetlapon maszatolta a tintát.
Öregszem, megállapítom kissé keserűen,
pedig nem szeretnék öregedni,
legábbis nem ilyen nyilvánvalóan
és nyilvánosan, közszemlére téve
fizikai állapotomat, esendőségemet.
Becsapom magam naponta, és emiatt
többnyire magam előtt szégyenkezem.
Nem nézek tükörbe, csak amikor fésülködöm,
hátat fordítok a falitükörnek, nincsen egész
alakos tükröm, nincs is rá szükségem.
Öltözködés közben arra gondolok, hogy
kislányként mennyire szerettem a bársonyruhát
meg a fekete-fehér lakkcipőt.
A hétköznapok szintjén próbálok úgy
viselkedni, ahogy a korombeliek általában
viselkednek, de nem mindig sikerül.
Néha az egyszerű is bonyolultnak tűnik,
néha a puszta félelem őrködik bennem a végeken.
A szavatossági időm nemsokára lejár,
ez áll a fiókban sunyító árcédulán.
Nulla az önbecsülésem, s megkérdőjelezem
közösségi és társadalmi létezésem.
Istenem, nem gondoltam sokáig az elmúlásra,
pontosabban a személyes elmúlásomra,
mert azt fikciónak véltem, és olykor most is ...
A lélek az idő ülőalkalmatossága,
motyogom magamban, s lopva
mégis tükörbe nézek, figyelem
a ráncokat, az árkokat, a megereszkedett
bőrt a felkaromon... az egész kétségbeesett testbeszédet.
