Ülök a számítógép előtt, és bámulom a nem létező felhőket. Minek kellett beneveznem ebbe a játékba? Egyszerűnek tűnt, írjak novellát egy képről, amit kisorsoltak számomra. Bármelyikről tudtam volna írni, de erről mit? Utálom, hogy sokszor elvisz a lelkesedésem, azt hiszem magamról, hogy tudok írni.  Miért nem lehet biztos véleményem magamról, miért van az, hogy egyszer elhiszem, hogy majd valamikor író leszek, máskor pedig fényévnyi távolságnak érzem ennek valószínűségét? Amióta tollat ragadtam – pedig annak már jó pár éve –, mindig ezt a libikókát élem meg. Félek, hogy egyszer csak kiderül, valaki kíméletlenül szembesít vele, hogy attól, hogy betűket írok egymás mellé, szavakból mondatokat alkotok, még nem leszek író. Azoknak a mondatoknak ritmusa kellene, hogy legyen, hajlékonynak, vonzónak és hol lágynak, hol erősnek kellene lenniük. Mint egy balettelőadáson, ahol a kecses, légiesen vékony balerinák hol a születést, hol a szerelmet, hol a halált táncolják el, pusztán a mozdulataik erejével. Esznek azok a táncosnők rendesen? Miért olyan soványak? Ja, tudom, zöldségen élnek. Na, én pont azt nem szeretem. A zöldséget. Hú, tényleg, a kacsa a sütőben van! Nem égett még oda? Fel kell tennem a rizst is. Jázmint, persze, mert manapság már ki eszik sima rizst? Valaki rábeszélt a jázminrizsre meg a basmatira, azóta csak ezeket eszem. Amíg ázik, megpróbálok valamit írni a Tádzs Mahalról.       
Megnézem az első videót róla, ha már nem voltam ott, kell, hogy valami információt magamra szedjek. Úristen, de sokan vannak! Özönlik a nép a főépület felé, a hosszú, szabályos, fákkal szegélyezett, márvánnyal borított kerten keresztül. Színesebbnél színesebb szárikba öltözött nők, bő, fehér inget viselő, turbános férfiak, izzadt, csodálkozó turisták. Tömött sorokban menetelnek, tapogatják a fehér márványt. Sosem mennék ilyen messzire márványt tapogatni. Nem is a tapogatás miatt, hanem az a kosz, mindenhol! Valami szépet is kellene írni róla, mert Dóra, aki a képet felrakta (amelyről most novellát kellene írnom), biztosan a kellemes emlékei miatt tette. Balszerencsés módon ezt nekem sorsolták ki. Pont a Tádzs Mahalt! Ebből elég! Most már összeszedem magam, írok valamit.  
A főépület monumentális, fehér márványból készült csipkés falai messziről kiemelkednek a tájból. Na, ez a mondat egész jó lett! Véget ért a videó, de csak egyetlen jó mondatom született. Végül is, az az izzadt, csodálkozó turisták végű is egészen használható. Megnézem még egyszer, biztosan a Tádzs Mahalt sorsolta-e ki nekem Krisz. Igen, Becz Dorottya nevét, aki a Tádzs Mahal képét tette fel. Megnyitom a Facebook oldalát. Beleolvasok a novelláiba. Basszus! Nagyon jól ír! Tisztára le fogok égni! Én még nem is vagyok író! A kurzusokon azt mondták, aki egy könyvet írt, az egykötetes szerző. De ez a lány író! Ráadásul mesenagykövet, sőt hétfő-, meg kávénagykövet is. Azt írja, a hétfő a hét újéve. Tök igaza van! Én is sajnálom a hétfőt, amiért annyian szidják. A mindenit! Újságíró is volt. Na, így könnyű! Bár az az újságíró, aki engem behívott a héten egy inetrjúra a 24 Óra megyei lap szerkesztőségébe – a nemrég megjelent Boszorkánylepke című regényem miatt –, rémesen tudott fogalmazni. Át kellett írnom az egész interjút, aztán a végén még ő sértődött meg. Nem mondta, de éreztem a reakciójából.

Kész, végem van! Itt van Dóra írói oldalán, egy kép a Tádzs Mahalról, rajta egy idézet:

„A sárga, narancs és kék sávok, mint megannyi különleges ösvény futottak össze az oszlopfőkben, amelyek a csipkés boltívek hullámait tartották évszázados magabiztossággal.”

Na, erről beszélek! Sosem tudnék ilyet írni. Még jó, hogy nem árultam el, hogy ha fizetnének érte, akkor sem mennék Indiába! Elég volt megnéznem Sue Perkins háromrészes dokumentumfilmjét Indiáról, a Gangeszről, a halott-égetésről, hogy tudjam: oda, soha! Mondjuk, máshova sem mozdulok ki nagyon. Jé, haikukat is ír! Igazán sokoldalú lány. Régebben én is írtam haikut, vagy valami olyasmit:

                     Nem megyek!   

               Félek az árnyaktól.

                    Hát maradok.

Szeretnék én is jól írni. Persze, nem olyan lagymatag szóképeket minthogy a hold ezüstje higanyként folyt be az ablakon. Nem! Inkább valami olvashatóbbat, emészthetőbbet. Mint a kiadásra sosem kerülő, magamnak írt trauma írásomban: az elmúlás két lábbal rúgta rám az ajtót.      
Lázasan görgetek lefelé Dóra Facebook oldalán, hogy minél többet megtudjak róla. Egyszercsak találok valamit, ami némileg csökkenti eddigi bizonytalanságomat: egy hírt, mely szerint szerepel a Tarandus Kiadó, Van hangunk című novellás kötetében. Te jó ég! Hát…oda én is bekerültem, a legjobb huszonöt közé! Felpattanok, lekapom a polcról a kötetet, megtalálom a nevét, és elolvasom a Nő a parkban című novelláját. Nagyon szépen fogalmaz. Szerintem én nem tudok így írni, de azért egy kicsit megnyugszom. Nyitok egy üres lapot, és szentül elhatározom, hogy most már tényleg megírom a neki szóló novellát. Nagy lendülettel, teljes bátorsággal felírom a lap tetejére a mai dátumot, meg azt is, hogy Házi feladat. Ujjaimat készenlétben tartom a billentyűkön, hogy ha véletlenül erre jár az ihlet, le ne maradjak a gépeléssel. Zavaró a tétlenség, ezért pár perc múlva hozzáírom, Novella.  Még negyedóráig nézegetem ezt a nagy nehezen papírra vetett huszonhét karaktert, majd felsóhajtok: mi a fenét írjak a Tádzs Mahalról?