Egy online irodalmi portál életében is fontos szerepet töltenek be a fizikai terek, a találkozások színhelyei, ahol az írók, a kritikusok és az olvasók leülhetnek beszélgetni. Ezek a helyek teszik igazán emberközelivé az irodalmat és a művészetet. Ez hatványozottan igaz a Nyitott Műhelyre, amely a magyar kultúra otthonává vált az elmúlt évtizedekben. A Szófa is itt tudott megelevenedni, itt zajlottak a Kritika rovatunk műhelybeszélgetései, itt voltak a Szófa-karácsonyok. Mindez pedig azért vált lehetővé, mert itt volt nekünk Finta Laci. A Szófa szerkesztősége megrendülten, de közösen átélt élményekkel teli sorokban emlékezik Finta Lacira, aki a kortárs magyar irodalom és kultúra ikonikus alakja lett – és mindig is az marad.

 

Főszerkesztőnk, Mohácsi Árpád levél formájában megfogalmazott soraival nyitjuk a megemlékezésünket, nem csupán azért, mert a megszólításnak elől kell szerepelnie, hanem azért is, mert ezekben a sorokban egyértelműen kirajzolódik, hogy a Szófa életében megnyílt egy új fejezet, amely Finta Lacinak köszönhető, és amelyért nem lehetünk eléggé hálásak:

 

Kedves Laci,

nagyon köszönöm neked, hogy a szárnyaid alá vetted a Szófát, hogy befogadtad a beszélgetéseinket. Hogy kedvességeddel és humoroddal ott voltál mellettünk, amikor zavarban voltunk, hogy örültél velünk a sikereinek. A Szófának az volt a belépő az irodalmi életbe, hogy jelen lehettünk a Nyitott Műhelyben, mindig emlékezni fogunk rád, és mindig el fogjuk mondani, hogy milyen fontos voltál az életünkben. Megőrizzük ezt a csibészes mosolyt, az ölelésre tár karokat. És a félszeg integetést. Majd jövünk. De most te mész el, és én arra kérlek,

hogy ne borogasd fel a kukákat, ahogy elmész.

 

 

Bodrogi Csongor írásában nem csupán azt fogalmazza meg, mit jelent számára és a magyar kultúra egészének a Nyitott Műhely, hanem arra is rávilágít, miképp lehetséges az, hogy egy személy neve és egész élete összefonódik egy korszakalkotó – és egy korszakot szüntelenül alakító, formáló – intézménnyel:

 

Egyszer Bede Márton, az egykori fociblogger írt valami olyasmit: könnyen elképzelhető, hogy a rendszerváltás utáni Magyarországon nem történt jobb dolog a Sziget Fesztiválnál. Én ezt a mondatot most szívesen átfordítanám, így: könnyen elképzelhető, hogy a rendszerváltás utáni Magyarországon nem történt jobb dolog a Nyitott Műhelynél. Eszembe jut azonban máris, hogy Finta Laci egész személyiségétől mennyire távol állt ez a „sportos” gondolkodás, annak méricskélése, hogy ki a jobb, ki a legjobb, ki győz le kit. Ő egyszerűen csak egy jó helyet akart, egy helyet, ahová jó betérni, mert szeretettel, megértéssel, tisztelettel fogadják az embert. És meg is alkotta, sőt találóbb is itt a szó: meg is teremtette. A Nyitott Műhely maga volt a kultúra, mert a kultúra nemcsak kultúrtermékek előállítását jelenti, hanem azt is, hogy az erre életüket föltevő emberek találkozhassanak, beszélgethessenek valahol, és közben ugyanazt az otthonosságot érezhessék, ami őket eleve a kultúrához vonzotta. Sok személyes élményről beszámolhatnék itt, a Nyitott Műhely nekem is az életem része lett. De Finta Lacit nem ismertem személyesen. Mindig rendeltem nála három deci vörösbort, és összes interakciónk erre szorítkozott. Én zárkózottabb, introvertáltabb ember voltam, mint azok, akik látszólag közelebb kerültek hozzá. Egy időben ezt sajnáltam, szerettem volna közelebb kerülni hozzá. Ma már tudom: csak így lehetett, nem történhetett másképp. Mert ő igazából nem is személyként létezett a világban: mindenét, amije volt, illetve ami ő maga volt, odaadta a Nyitott Műhelynek. Ő maga volt a Nyitott Műhely. Nyugodjék békében, mi pedig igyekezzünk, amennyire lehetséges, méltók lenni az emlékéhez.

 

 

Szalay Gergely személyes emlékeket idéz fel, ám ez a személyes jelleg bizonyos értelemben kollektív is. Gergő nagyon jó érzékkel ragadja meg, hogyan is éreztük magunkat mindannyian Finta Laci társaságában. Laci lelkesedése és nyitottsága igenis ragályos volt:

 

Nem találkoztunk sokat, mégis: valahogy úgy éreztem, ismerjük egymást valamelyest. Mint a házigazda és a vendég egy hatalmas házibuliban. Élmény volt a vendégének lenni, jó volt érezni, ahogy örül annak, hogy sokan jól érzik magukat nála. Nem is jól: otthon érezte nála magát az ember. Nagyjából ez is volt a helyzet, hiszen a saját lakása köré épült ki a Műhely, élete (talán) fő műve. Satöbbi, satöbbi. Jobbat érdemel, mint a szokásos közhelyek.

Van egy néhány másodperces Szófa-videó, ahogy búcsúzik három vendégétől. Az az öröm, az a jókedv, az a barátságos derű: nekem valahogy ez jut róla az eszembe. Ahogy együtt nevet három fiatal lánnyal (három remek költővel, akik történetesen fiatalok és lányok is), vagy ahogy velem együtt lesi, ahogy PNL három könyvbe három különböző autogrammot ad (Troppauer Hümér, Sárbogárdi Jolán és Parti Nagy Lajos nyilván másképpen fogja a tollat), és velem hatódik meg a pillanattól.

 

 

 

Szia, Laci. Hiányozni fogsz. Még azoknak is, akik nem ismertek, annyira sem, mint én.

 

 

Enesey Diána ugyancsak személyes élményekre visszagondolva igyekszik elmesélni, ki is volt számára és számunkra Finta Laci, mi mindent köszönhetünk neki, meg persze azt is, hogy mit lehet majd kezdeni ezzel a hiánnyal:

 

Az utóbbi években gyakran jártam a Nyitott Műhelybe, afféle törzshelyemnek tekintem. Utánozhatatlan a hangulata, ezt szükségtelen magyarázni annak, aki járt már ott, aki pedig nem volt még a Nyitott Műhelyben, annak képtelenség szavakba önteni. Bár a Nyitott Műhely csakis Finta Laci által lett ilyen, Laci neve pedig fogalommá vált a magyar kulturális életben, mégis lehetetlen fogalmi alakra hozni azt, hogy volt egy ember, akinek az egész személyisége csupa kedvességből, lelkesedésből és szeretetből állt. Nem tudok kibékülni a múlt idővel. Finta Laci a halhatatlanok táborát erősíti. Nem csupán azért, mert otthont adott megannyi kulturális rendezvénynek és mindazoknak, akik a hazai közéleti közegben oly sok éven át idegennek, számkivetettnek érezték magukat. Persze, felbecsülhetetlenül fontos az az értékteremtés, amelyet Finta Lacinak köszönhetünk. Azonban talán még fontosabb az, hogy Laciból mindig áradt a szeretet, még akkor is, amikor kevésbé derűs, kissé melankolikus hangulatban volt. Sosem beszélgettünk órákat, de néhány mondatot mindig váltottunk, ő olyan kivételes ember volt, akivel pár mondaton keresztül is lehetett mélyen kapcsolódni, mert az egész személyisége olyan volt, mint az ölelésre nyitott karjai. Minden ember egyszeri és felejthetetlen, de Finta Lacira ez még inkább igaz. Az egyik legnagyobb öröksége az, hogy általa megtudhattuk, milyen szeretetként létezni. Találkozunk még, Laci, egy másik életben, egy másik világban, egy másik Nyitott Műhelyben, addig pedig a Petri-sorokban, amelyeket olyan szívesen idéztél mindig.

 

 

Hacsek Zsófia is felelevenít néhány műhelybeszélgetést és Szófa-rendezvényt, amely elválaszthatatlanul kötődik a Nyitott Műhelyhez, de még a Szófa előtti időkre is visszatekint, amikor Finta Laci és a Nyitott Műhely révén egy gyermekkori, elfeledettnek tűnt emléke villant be neki. Egy olajóra olyasféle érzéseket keltett benne, mint amilyet Proust írt le az Eltűnt idő nyomában című regényfolyama első kötetében, amikor az elbeszélő beleharap abba a bizonyos, gyermekkorát idéző madeleine-be:

 

Drága Finta Laci... Mintha el sem telt volna az a két és fél év azóta, hogy a Kovács ikrekkel beszélgettem a Nyitott Műhely pódiumán. Gyertek majd vissza, mondta Laci, és valami gasztroprogramot lengetett be, ahol a fiúk nem írnak, hanem főznek, én meg ezt moderálom.

 

Persze, persze, mondja ilyenkor az egyszeri emigráns, de aztán telik az élet, rövidek a magyarországi látogatások, és valahogy ebben a formában nem lett ebből semmi. És már nem is lesz... De azért köszönök mindent, Laci, ami megtörtént. A 2023-as Szófakarácsony, a félévvel korábbi est Kellerwessel Klaus verseivel, az izgalmas műalkotások és a böngésznivaló aláírások a falon, és ez az egész Műhely-hangulat, ami olyan volt, mintha hazaérnénk, és ami nélküled már soha többé nem lesz ugyanolyan.

Köszönöm, hogy könyveket és folyóiratokat vehettem nálad. Köszönöm, hogy 2016-ban, amikor a Szófa még nem is létezett, egy Hévíz-bemutatón találhattam nálad egy olyan olajórát (olajjal működő homokórát), amilyen gyerekkoromban is volt, de már régen elfelejtkeztem róla. Életem egyik legfontosabb prousti pillanatát is neked köszönhetem.

Azóta a vőlegényem vett nekem egy pont olyan olajórát, mint amilyen régen volt nekem, és amilyet aztán oly sok évvel később a Műhelyben láttam. Ma este megfordítom, és ahogy nézem, hogy peregnek a cseppek, azon gondolkodom majd, hogy miért csak ennyi idő jutott neked.

 

Legyen az álmod szép!