Miért gondolom terápiás jellegűnek a regényt? Röviden összefoglalva, mert magáról az egész életről szól. Bővebben pedig… mindenki olvassa el (vagy újra) a szöveget.

A címben lévő két alapélmény elemi része a regénynek, jó példa erre az alábbi szövegrészlet:


„Érdeklődésünk is csak azért csillant fel az apró-cseprő, szokatlanabb dolgokra, mert együgyű módon változást reméltünk tőlük. Ha kinyitották a Netter-kaput egy társzekérnek, ha elmaradt egy kihallgatás, ha a hipermangános kanna nem volt a helyén este, ha megláttunk egy új arcot a tisztek közt vagy egy civilt a gazdasági udvarnál, vagy ha csupán annyi történt, hogy Marcell főhadnagy olvasta fel délután a napiparancsot az altiszt helyett, a lelkünk mélyén rögtön reménykedni kezdtünk, hogy talán végre lesz valami.”

Felmerül a kérdés, hogy mi az a „valami”, amiről Bébé beszél.

 

Biztosan sokaknak ismerős az érzés, mikor valamit vársz, remélsz vagy egyszerűen az unalmas, monoton hétköznapokban történik valami, a valami, ami egy nem várt esemény a szürke, egybefolyó hónapok és évek halmazában. Lehet egy pár mondat valakivel, akivel csak köszöntök egymásnak, néhány kedves szó, egy pletyka, bármi, ami a megszokottól eltérő. De nem is a hétköznapok megtöréséről szól, sokkal inkább a várásról, hogy nem biztos, de lehet, hogy történik valami számunkra különleges. Nem mondom, hogy ennek alapállapotnak kell lennie, az Iskola a határon elbeszélője sem a legderűsebb élethelyzetére visszaemlékezve meséli el ezt az alapélményt. Abban sem értek egyet, hogy mindig elégedettnek kell lennünk, inkább a mértéke nem mindegy. Ha mindig várod a valamit, az nem élet, az túlélés, hamar átcsap abba, mikor az embert folytonosan a következő esemény érdekli, várja, hogy munkába mehessen, hogy hazaérjen, hogy hétvége legyen, hogy kifizessük a számlákat, vár a jövőre. Erre nyilván mindenki mondaná, hogy ez nem élet, persze, hogy nem az. Mindenesetre a dolgokat összefogó állandó rend mellett lévő folytonos változékonyság rendezi az életünket, ezt lehet várni vagy nem, de a legjobb talán az okot keresni, amiért egy-egy történés rendkívülinek hat az életünkben.

A másik lényegi része a regénynek a beletörődés, amelyről Bébé így elmélkedik:

 

„Itt nem volt hajunk, itt nem volt összeesküvés. De ha lett volna, akkor sem volt ki ellen, mi ellen. Legfeljebb a világ belső szerkezete és emberi mivoltunk végső természete ellen. Mintha a halak így szólnának a tenger mélyén: Ne hagyjuk ezt, hogy a világ cseppfolyós, és hogy mi halak vagyunk benne, hanem fogjunk össze, és legyünk emlős állatok, szilárd talajon.”

Egy ponton mindenki elgondolkodott, hogy miért alakultak úgy az életében a dolgok, ahogy, szinte óhatatlan emberi tevékenység. Jobbára a mi lett volna, ha gondolatmenetkor egy jobb életszcenáriót képzelünk el, ennek ellenére működik az életünk, pontosabban ahogy Ottlik fogalmaz: „semmi nem megy úgy, ahogy kellene, száz, ezer, tízezer vágyunk, reménykedésünk dugába dől: de az az egy, legfeljebb két legeslegfontosabb dolog, ami nélkül nem lenne élete az embernek, az végül mégis sikerül. Csak úgy mellékesen, természetesen.” És ez ellen nem igazán tudunk tenni, az élet halad és vele együtt kénytelenek vagyunk megtalálni a benne rejlő értelmet, még akkor is, ha sok vágyunk nem a terveink szerint alakul. Nekem legalábbis mindig egy ilyesfajta – szinte – megnyugvást  ad a két fenti idézet.

 

Nem mondom, hogy nem lehet és nem is érdemes bizonyos dolgok ellen lázadni, de azok legfeljebb apróságok, viszont a dolgok kötelező mivolta ellen nem lehet. Például egyszer egy barátnőmmel vitatkoztam, hogy milyen hülyeség, hogy éveket eltöltesz az iskolapadban, ami jobbára nem ad használható tudást, és aztán vagy lesz valami, vagy nem. Erre ő csak vállat vont, és mondta, hogy ja, ez működik, ugyanakkor a lelkem mélyén hittem, (legalábbis reméltem) hogy az elődökhöz képest majd különb módon alakul majd az életem. Az első olvasáskor még nem egészen értettem, hogy mire gondol az elbeszélő a hal hasonlatával, mostanra kezdem megérteni, de ne értsen félre senki, nem kizárólag keserűségből gondolom így, az ember felnövéséhez szükségszerűen hozzátartoznak az ilyen felismerések. Te is olyan vagy, mint mindenki más: középszerű, kicsinyes és semmilyen, jobban belegondolva üdítően hatott a ráeszmélés.

 

A tátongó hiányt pedig éppen az említett apróságok tudják kitölteni. Nem akarok ilyen közhelyes dolgokat írni, mint a hobbi vagy a barátok, de sajnos kénytelen vagyok, mert belegondolva így van. Nem mondom, hogy ez a boldogság kulcsa, és hogy ekképpen lehet a belső szabadságot megtalálni, az mindenkinek az egyéni útja és küzdelme, mint ahogy Medve is úgy dönt a kora reggeli ködös csuklózásokkor, ő a többiekkel ellentétben csinálja a gyakorlatot. Számomra is a belső szabadság és a lázadás ebben rejlik, csinálni. Ha egy életen át leragadsz, hogy mi lett volna ha, akkor áldozat leszel, a rendszer bekebelezettje, és akkor minek mindez?


Ezért mindenképpen örökérvényű az Iskola a határon.