"Fogalma se volt, miért született erre a világra. Úgy gondolkozott, hogy akinek részévé jutott ez az ismeretlen célú kaland, melynek vége a megsemmisülés, az minden felelősség alól föl van mentve, s jogában áll, hogy azt tegye, amit akar..."

 

Állandóan hülyeségek történnek. Néhány hete például nyertem egy fél literes ásványvizet, nem vicc, tényleg. Anyukám csak ennyit mondott rá: Bejött az élet! És ahogy néztem a nyereményt, nem tudott más eszembe jutni, mint az abszurd. A kristálytiszta abszurd. És elraktam a kártyát, ezt meg kell majd mutatnom az unokáimnak, hadd lássák, hogy a 2020-as években egy alapvető létszükséglettel próbáltak vásárlókat fogni. Még az is lehet, hogy sikerrel. Ki tudja, egyszer talán még kordokumentum lesz belőle. Bele sem merek gondolni, hogy van, aki tényleg beváltja ezt a kártyát.

 

Jó, túlzok, nem történnek állandóan hülyeségek, sőt legtöbbször nem történik semmi, ezért, ha történik valami kirívó, annak azonnal kitüntetett helye lesz. Egy ideje viszonylag rendben mennek a dolgok, gyanúsan rendben… mindezt Ottliknál kevésbé jobban tudta/tudja bárki is megfogalmazni: „…oldódni kezdett bennem a bűntudat, a rettegés és a gyűlölet görcse; már nem kell félnem, hogy örök életemre nyomorékká tesz.”

 

Nem akarok nagy igazságokat kinyilatkoztatni, és nem tagadom, hogy mindenkivel estek meg rossz dolgok, de ki merem jelenteni, hogy a permanens rosszkedvnek is megvan a sajátos hangulata, amelyet az Iskola a határon elbeszélője titkos mélységes nyugalomként említ. És ha elmúlik ez az állapot és vele együtt „a régi rosszkedv”? Nehéz megszokni, hogy mindenből hiányzik „a régi keserűség éles, tiszta íze”.

 

Ráadásul, ha egyszer kiengedik a szellemet a palackból, onnan már nincs visszaút. Az Iskola elbeszélője is valami ilyesmire utal, mikor írja, hogy: „Eloszlott a köd, és nyomban romlani kezdett a látásom.” Ha egyszer már tudod, hogy létezhet a szakadatlan szűkölésnél jobb állapot, akkor van vesztenivalód, nem akarsz visszakerülni, és a névtelen iszonyat befészkeli magát a torkodba, gyomrodba, a jókedvbe. Nem vagyok pesszimista, de hiszem, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint eredendően van elszaródva sok minden. Hogy tizenöt éves koromban elhitették velem, hogyha nem jutok be ide meg oda, akkor vége az életemnek, hogy elhitették velem, hogyha ez meg az a tantárgy nem megy jól, akkor „mész a levesbe,” hogy szánt szándékkal nem adtak semmilyen lehetőséget, pedig nem kértem sokat, hogy kötelező a továbbtanulás, de nem adnak hozzá semmilyen támpontot, hogy elvárják, hogy tudd, hogy mi lesz a munkád, pedig semmi konkrétat nem láttál a világból.

 

Nem kéne, hogy fiatal felnőttként ennyire kilátástalannak lássam a múltat. Szar oktatás, szar munkák, és még azoknál is szarabb lehetőségek. Talán az utóbbi a legsúlyosabb, szóval nem meglepő a keserű hangulat. Bár remélem, hogy egyszer elfelejtem az egészet, és én is tudok olyan értetlenséggel nézni az akkori fiatalokra, ahogy most néztek/néznek rám. De ez is csak hülyeség… Nyilván nem akarok ilyen lenni, senki nem akar direkt ilyen lenni. Valójában nem is tudom, hogy milyen akarok lenni, jobbára nem akarok végre szégyenkezni.

 

És, hogy mi köze van ennek az ásványvízhez? Semmi. Csupán, hogy mindkét esetben nyertem valamit, a kristálytiszta alapfeltételt egy elviselhetőnek nevezhető élethez.