A true crime műfaját világszerte nagyon sokan szeretik és nézik, olvassák, hallgatják. A témán belül a számomra, sőt szerintem mindenki számára leghátborzongatóbb esettípust a megoldatlan eltűnések jelentik. A true crime történetek hallgatása nemcsak félelmet, hanem furcsa módon biztonságérzetet is ad nekünk: az itthoni médiában is elég sok YouTube csatorna és podcast található a témában, mint a random vagy a Karolina - magyarul. 

Bobby Dunbar 

 

1912. augusztus 23-án a négyéves Bobby Dunbar a louisianai Swayze-tónál nyaralt családjával, amikor nyomtalanul eltűnt. A hatóságok és önkéntesek alapos keresést indítottak: aligátorokat fogtak be és boncoltak fel, dinamitot dobtak a tóba, de a kisfiú nyomára nem bukkantak. Nyolc hónappal később, 1913 áprilisában Mississippiben egy William Cantwell Walters nevű férfit tartóztattak le, aki egy kisfiúval utazott. Walters állította, hogy a fiú egy Julia Anderson nevű nő gyermeke, Bruce Anderson, akit az anya rábízott. A Dunbar család azonban felismerni vélte elveszett fiát, és magukhoz vették a gyermeket. A fiú Bobby Dunbarként nőtt fel, és 1966-ban halt meg, anélkül hogy tudta volna, valójában kicsoda. Évtizedekkel később 2004-ben Margaret Dunbar Cutright, Bobby unokája, DNS-tesztet végeztetett, amely kimutatta, hogy a fiú nem volt vérrokona a Dunbar családnak. Ez megerősítette, hogy a gyermek valójában Bruce Anderson volt, és az igazi Bobby Dunbar sorsa máig ismeretlen.

 

Egészen filmbe illő történet, egyértelmű, hogy a család tudta, hogy a fiú nem az ő gyerekük, az elvesztett gyerek miatti űr azonban olyan erős lehetett, hogy tulajdonképpen a gyász feldolgozására szereztek maguknak egy másik gyereket, aki teljes mértékben átvette a tragikus sorsú fiú identitását. Az eset kapcsán pedig felmerül a szörnyű kérdés, hogy mi történhetett az igazi Bobbyval. Tudomásom szerint az akkori technológiának megfelelően minden követ megmozgattak és minden eshetőséget körbejártak, és semmi, így a spekulációk helyett érdekesebbnek tartom az eseten keresztül egy kicsit elmélyedni abban, hogy miért ennyire rémisztőek az eltűnések.

Az identitás elfolyósága

 

Egy eltűnés szó szerint is „szétoldja” az eltűnt személyt. Kikerül a világból, senki sem tudja, hogy miért, hogyan. Mindenki sajnálja, de titkon örül, hogy a tragédia nem vele vagy a rokonával/ismerősével történt. És mivé válik a mások emlékezetében? Kérdéséssé válik, hogyha nincs róla több tudás, akkor mi is ő valójában. És hogyan folytatódhatott volna az élete?

Az eltűnés mint világélmény

 

Az igazság széttöredezik, Kimész az utcára, ahogy tetted eddig mindig, és soha többet nem jössz vissza, szerintem ennél félelmetesebb nem sok van. Hiszen akik eltűntek, ugyanígy nem gondolták, hogy velük ilyen megtörténhet, ennek mentén pedig felmerül, hogy ilyesmi a jól felépített, megtervezett és kialakított társadalomban is kivédhetetlen. És a biztonság csak egy illúzió. Ráadásul rettenetes belegondolni, hogy mennyi véletlennek kell egybeesnie ahhoz, hogy valami tényleg nyomtalanul eltűnjön, hiszen nyilván nem egy nagy láthatatlan kéz ragadja el, hanem bűncselekmény, emberrablás és/vagy gyilkosság áldozatai lesznek. Valaki pont rosszkor van rossz helyen, legyen az egy séta haza vagy egy buliból éjszaka, nincs nála semmilyen védekező eszköz, erősebbek nála, pont nincs ott senki, és utána sem lát senki semmi gyanúsat. A keresés során sem derül ki semmi, nincsen semmilyen nyom vagy rosszabb: valamiért eltussolják az ügyet. Egy-egy ilyen hallatán a világ értelmezhetetlenné válik, hiába hisszük, hogy minden infó a kezünkben van, hogy mindent ki lehet deríteni, és hogy mindenre van magyarázat. Sokakban él az az elképzelés, hogy megfelelő óvintézkedésekkel elkerülhető a baj, ennek ellenére sajnos a legjobban szervezett élet sem mentes a kiszámíthatatlan veszélyektől. A racionális világképünkkel szemben ott áll a kaotikus és törékeny valóság. A racionalitást keressük egy olyan dologban, ami teljesen szembemegy mindennel, ugyanis kinek/kiknek jut eszébe bárkit nyomtalanul eltüntetni? 

A különféle esetek megtekintésével azt hisszük, hogy akár közelebb kerülhetünk az igazság(ok) megismeréséhez, és uralni tudnánk a kontrollálhatatlant. Például, nem mész haza későn kihalt helyen, nem utazol illegális jellegű bizniszben, tartasz magadnál gázsprayt stb. Ennek ellenére évente több százan tűnnek el, lezáratlan történeteket hagyva maguk után. Az ismeret keresése kinyitja bennünk újra és újra az ajtót a szorongással vegyített thrillerszerű izgalomra. Ennek mentén az eltűnések túlmutatnak a bűnügyi rejtélyek tematikáján, kissé beteg módon, de filozófiai kihívások is. Rávilágítanak az identitás, a jelenlét, sőt, maga a biztonság törékeny konstrukciójára, ezzel a true crime történetek nem csupán szórakoztató vagy borzongató tartalmak — valójában próbálkozások arra, hogy, megfejtsük a megfejthetetlent, minden ilyen eset a hiányaival és a nyitott kérdéseivel rávilágít arra, hogy micsoda sötét, beláthatatlan és kiismerhetetlen a világ, és, hogy léteznek benne dolgok, amikre nincsenek válaszok.