(...) Aztán egy napon foszladozni kezdtek a felhők, úgyhogy áthajókáztunk Hallstattba. Ez egy pöttöm falu a tó partján, hegyre épült alpesi házacskák, tudja, ebből az idilli fehér fal, sötétre pácolt gerendák, virágok az ablakban típusból. Giccsbe hajlik, de a víz közelsége valahogy visszabillenti. Amúgy nincs sok, amit csinálni ott, kószálsz egyet a szűk utcákon, kávézol egy parti teraszon, és megnézed a temetőt. Igen, azt. Arról híres, hogy a szűk hely miatt időről időre kiássák a csontvázakat, a koponyákat pedig egy kamrában tárolják. Polcokon, mint a befőttet, és ez látogatható. Az én reakcióm is pontosan ez volt, úgyhogy oda nem mentem, inkább a tóparton bóklásztam.

 

Este aztán megkérdezték a többiek, hogy miért nem voltam rá kíváncsi. Erre nyilván nem én, hanem Andor válaszolt, hogy biztos, féltem, nehogy mellém szegődjön egy szellem, mert hiszek bennük, az ő kis felesége ilyen szellemes, és könnyezve röhögött a saját poénján. Csak annyit mondtam neki, hogy lehengerlő a humora, és kimentem a teraszra. Gyerekkoromban megjelent nekem nagyanyám, pár héttel a halála után. Attól még, hogy az ő racionális világszemléletébe ez nem fért bele, én tudtam, amit tudtam.

 

Egyébként így, ahogy mesélem, rájövök, hogy ezek egy kívülállónak valószínűleg nem tűnnek nagy dolgoknak. És egyébként így van, nem azok, külön-külön nem, de az egész olyan, mint a kínai vallatás a vízcseppel: attól elviselhetetlen, hogy folyamatos. (...)

 

 

----

 

 

Olvasd tovább a Látó februári számában!

Borcsa Imola: Hallstatt-i koponyák