Szerkesztőtársaimmal „vetésforgóban” frissítjük a Szófa Táltosfog-rovatát. Először én jövök, aztán Hacsek Zsófi, aztán Szalay Gergő, és így tovább. Az, hogy ki mikor publikálja írását, a vetésforgó logikája szerint alakul. Tehát voltaképpen egészen véletlenszerű. Egészen véletlenszerű, hogy nekem jutott az október 23-ai időpont, amely történetesen mindössze a második csütörtök azok után, hogy Stockholmban világgá kürtölték: Krasznahorkai László az új irodalmi Nobel-díjas. Mintha valami felsőbb szellem azt sugdosná a fülembe: írnom kell mindezekről. A nemzeti ünnepünkről, a nemzeti büszkeségünkről, közéletről, közbeszédről, külső, közös magyar valóságunkról.

 

Pedig hát nem szeretek, kifejezetten óvakodom politikai, közéleti témákban megszólalni. Konfliktuskerülő alkat vagyok. Nem szeretek emberekkel összeveszni, haragban lenni; a politikai témák pedig állandó konfliktusforrások. Gyakoriak a sértődések, mert az ellenkező véleményt sokan személyes sértésnek fogják föl. Hát hogyan lehet erről vagy arról mást gondolni, mint amit én? El is szoktam már attól, hogy bármiféle közéleti, politikai témáról közvetlen véleményt mondjak. Persze nem túl egészséges, hogy ez így van, és szeretném is megtalálni az adekvát megszólalás formáit, módjait. Hogy mondjak is valamit, mégse süllyedjek bele a szokásos politikai veszekedések mocsarába. Hogy mindenki, aki olvassa, álljon bármilyen platformon is, gondoljon bármit is választott vezetőinkről és választott ellenzékünkről, ne kapja föl rögtön a vizet, hanem inkább eltűnődjön: hm, ez az ember mondott valamit.

 

Másfelől azért sem szeretek véleményt írni a közéletről, mert mások már mindent leírtak helyettem is. Ugyan mi az, ami még nem hangzott el, mi az, amit nem lehet megtalálni máshol; mi újat lehet még egy adott témában elmondani? Pro és kontra minden hangot kapott már. Egy egyszerű vélemény, véljük bár róla úgy is, hogy igazán egyedi és értékes, valójában csupán a mindent elborító zajnak egy picinyke foszlánya, tökéletesen belesimul a jelenkor hangversenyének kakofóniájába. Ki tud bármi olyat mondani, ami ezt a kakofóniát túlharsogná?

Ám ha úgy alakult, hogy írnom kell, hiszen ez az írás a nemzeti ünnepünkön jelenik meg, és ezen a napon egy irodalmi, kulturális portálon bármi másról írni fölöttébb furcsa volna, valamit mégis meg kell próbálnom. Nem is törekedhetem többre: próbát kell tennem. Azaz esszét írnom. Hiszen a próba szónak ez a jelentése.

 

Mit gondolok például Krasznahorkai Nobel-díjáról?

 

Mit is gondolhatnék?

 

Színtiszta örömöt érzek. Büszke vagyok rá. De mire is vagyok büszke? Hiszen a díjat nem én nyertem! Nem én írtam a regényeit, nem is én fordítottam őket idegen nyelvekre. Semmivel az égvilágon nem járultam hozzá ehhez a sikerhez. Miért hiszem mégis azt, hogy ez a díj valahogy mindannyiunké is? Mi ennek az érzésnek a gyökere, logikája?

 

Nyilvánvalóan az, hogy a magyarság, vagyis az összes magyarul beszélő, a magyar kultúrát építő, gazdagító (vagy szegényítő) ember egyfajta közösséget alkot. Mi vagyunk ezek az emberek, magyarok, függetlenül attól, hogy egymás tetteiért persze sohasem vállalhatunk 100%-os felelősséget.

 

Rejlik itt azonban egy csapda is. Előfordulhat, hogy valaki minden jót és sikert magának tulajdonít („igen, ezek vagyunk mi”), minden szégyellnivalót és kudarcot pedig másnak („igen, ilyenek ők”). Ebbe a csapdába sokkal többen beleesnek, mint gondolnánk. Vállaljuk-e a kudarcainkat éppen olyan mértékben, mint a sikereinket? Vagy úgy hisszük: a siker a miénk, a szégyen mindig másoké?

 

Én azt hiszem, mondhatnám: abban hiszek, hogy következetesen kell eljárnunk. Ha valami szégyellnivalót tapasztalunk honfitársaink viselkedésében, az éppen annyira a mi szégyenünk, amennyire a siker és dicsőség a miénk, ha valaki közülünk sokra viszi. Nem jobban, és nem kevésbé. Olyan nincs, hogy Krasznahorkaira büszke vagyok, de a politikusok kódolt rasszizmusa az ő dolguk, és nekem ahhoz semmi közöm. Ehhez is, ahhoz is. Vagy – az is következetes – egyikhez sem.

 

Büszke vagyok rá, egyszersmind szégyellem, hogy magyar vagyok. Egyszerre igaz a kettő.

 

Büszke vagyok, amikor Krasznahorkai Nobel-díjat kap; és szégyellem magam, amikor honfitársaim némelyike anélkül állít gonoszságokat erről a nagyszerű alkotóról, hogy egyetlen regényét is elolvasták volna. Ez csakis úgy lehetséges, hogy mindkettőben egy kicsit én is benne vagyok. Ezért is kedvence mondataim egyike (talán a legkedvesebb mind közül, melyet valaha leírtak) a camus-i (Kertész Imre által is sokszor idézett): „az ember mindenképpen hibás egy kicsit”.

 

És akkor el is jutottunk ’56-ig.

 

Micsoda büszkeségre ad okot, ami akkor történt!

 

Mert mi is történt akkor?

 

Volt egy kis nép Közép-Európában, amelyik a hidegháború kellős közepén azt mondta: elég volt ebből. Nem kérünk a szovjet típusú totális diktatúrából. Tehettek velünk akármit, lelőhettek, meggyilkolhattok, megkínozhattok, de mi akkor is azt mondjuk, hogy nekünk ez nem kell.

 

Micsoda tett!

 

Amíg élni fognak emberek, akik magyarként azonosítják magukat, csakis büszkeséggel gondolhatnak erre a tettre. Mert ez a szó és gondolat akkor és ott maga is tett volt. Azért ünnepeljük ezt az eseményt, mert emlékeztet rá (legrosszabb pillanatainkban is), mennyire nagy dolog történt akkor.

 

Büszke vagyok erre, mint ahogy szégyellem, amikor éppen nem ilyesféle tetteket alkot a körülöttem élő közösség. Vagyis amikor mi nem ilyesféle tetteket alkotunk, hanem épp ellenkezőleg: gerinctelen, kicsinyes, aljas, szűkölködő módon adjuk elő magunkat.

 

Látok okot a büszkeségre, és látok okot a szégyenre. Mindkettő az enyém is.

 

Valami mindazonáltal mindig társul bennem ehhez az érzéshez: részvét.

 

Amikor ítéletet mondunk a magyarságról, mindig tudnunk kell, hogy ez egy erősen traumatizált nép. Gyerekkorában ezt a népet folyamatosan abuzálták. És miként az egyénekhez való viszonyunkban is tudnunk kell róla, hogy a korai hatások milyen nagy mértékben alakítják a személyiséget, ugyanez igaz a népekre is.

 

Egy traumatizált emberrel szemben kifejezetten érzéketlen és kíméletlen, hogy ne mondjam: aljas dolog volna folyamatosan arra utalni, hogyan kellene viselkednie. Hogy miért kellene mindig pont úgy viselkednie, ahogyan azoknak az embereknek, akiket gyerekkorukban nem bántalmaztak.

 

Ugyanez igaz a népekre is.

 

Igen, a bántalmazott nép nem fog mindig úgy viselkedni, nem lesz mindig olyan kedves, egészséges és önbizalommal teli, mint az a nép, amellyel ilyesmi nem történt, és a régi időkben inkább az elnyomó, a hatalmas, a győztes szerepét játszotta. A bántalmazott nép fölött nem ítélkezni kell, hanem megpróbálni behegeszteni a sebeit.

 

Sokan vannak és voltak a magyar néplélek elemzői között, akik mintha nem volnának tisztában ezzel a pszichológiai közhellyel. Voltak persze olyanok is, akik igen (nem kevés okkal szokás Bibó nevét emlegetni e kontextusban). Én azokkal tartok, akik igen. Akik megértők, elnézők, türelmesek a magyarsággal, mert tudják, hogy a múltban milyen rettenetes élmények érték, melyeket nem volt még ideje vagy alkalma földolgoznia.

 

Föl fogja majd dolgozni ezeket, ha segítünk neki, és időt hagyunk.

 

Föl fogjuk majd dolgozni ezeket, ha segítünk magunkon, és időt hagyunk magunknak.

 

Annak számon tartása, hogy mindezek mellett mennyi minden jó is történt velünk, hogy mennyi mindenre lehetünk büszkék, hogy mennyi jóra érdemes gondolnunk, egészen bizonyosan jótékony hatással van erre a folyamatra.

 

Ugyanez igaz a szomszédainkra is, akik – elegendő csak a legújabb genetikai kutatásokra gondolnunk – valójában szinte a szó legszorosabb értelmében véve is a testvéreink. Románok, szlovákok, horvátok, szerbek és a többiek: ugyanebben a sorsban osztoznak. Az, hogy nem vagyunk egyedül, inkább biztonságérzetet kell hogy adjon, mint rossz érzést. A nemzeti ünnep arról is szól, hogy magát a nemzeti létet is ünnepeljük; vagyis hogy minden népnek oka és joga van rá, hogy erőt merítsen a történelemből.