Szabó Magdának ez a világsikert aratott regénye minden oldalról körüljárja a szeretet problémáját. Idézzünk most föl belőle egy emlékezetes részletet. [B. Cs.]

 

Emerenc vonzódása a sajátságos dolgokhoz nem volt újdonság, inkább az lepett meg azon a reggelen, hogy most már nem is magának, nekem gyűjtöget. Megbántani nem mertem, nem is akartam, de a csorba fülű kutyával végképp nem lehetett mit kezdeni, kétségbeejtő látvány volt, egy a világgal meghasonlott dilettáns tévedése. Eldugtam a mozsár mögé, tudtam, ha a férjem rátalál, szemétbe vágja, az a kutya mégiscsak túlzás. Mire Emerenc előkerült, én már munkánál ültem a gép mellett, egyedül.

 

– Látta, mi mindent kigórtak a prédák? – kérdezte. – Elhoztam mindent, egy se maradt másnak. Örült neki?

 

Hogyne örültem volna, ritkán volt ilyen harmonikus reggelem. Nem válaszoltam, vertem tovább a gépet, értelmetlen mondatembriók születtek ingerült ujjaim nyomán. Emerenc sorra járta a szobákat, kereste, minek hol jelöltem ki a helyét, kifogásolta, hogy a kis törpét meg a festményt a konyhába raktam, minek eldugni az ilyen ritkaságot, a széttépett sólyom miatt fejbe vágta Violát, aki szegény nem tudott rám vallani, hogy én raktam az orra alá a csábító tetemet, egyébként viszonylag kevéssel megúsztam, mert Emerencet főleg az foglalkoztatta, hol állítottam fel a szép kis kutyát. Mondtam neki, eldugtam szem elől, mert nézhetetlen, akkor felháborodott, megállt az íróasztal túlsó felén, és az arcomba kiabált:

 

– Hát ennyit se mer a maga kedvire tenni, ilyen rabszolga lett? Mert a gazda nem kedveli az állatot, már a szobra sem állhat, az se kell? Mivel szebb az a ronda kagyló, amit ott tart a szekreter tetején, s nem restell benne meghívót meg névjegyet gyűjteni? Kutya nem, kagyló igen? Vigye el a szemem elől, mert egyszer szétverem, utálom még megfogni is.

 

Lekapta a korall-lábon álló nautiluszkagylót, ami még Rickl Mária konzoljáról került anyámhoz a Kismester utcai lakás felosztása után, undorodva kivitte névjegyestül, meghívóstul a konyhába, odaállította a gríz meg a porcukor mellé, s helyére ültette a csorba fülű kutyát. Ez már nem ment. Azt vállaltam, hogy Emerenc ki- s bejárjon életem helyszínein és eseményei között, de nem alakíthatta helyettem a környezetemet.

 

– Emerenc – szóltam szokatlanul komolyan –, legyen szíves visszavinni a kis szobrot az utcára, vagy ha szánja kidobni, tegye, ahová raktam, el a szem elől. Vásári áru, annak is csorba, ízléstelen, nem maradhat a lakásban, nemcsak a gazda nem tűri el, nem kell nekem sem. Ez nem műtárgy, ez giccs.

 

Világító kék pillantása rám fordult. Először láttam benne érdeklődés, vonzalom, figyelem helyett leplezetlen megvetést.

 

– Mi az a giccs? – kérdezte. – Mit jelent a szó? Magyarázza el.

 

Törtem a fejemet, hogy magyarázzam meg neki, mi bűne az ártatlan, de rossz aránnyal felépített testű, vásári kutyának. Giccs az, ami valahol nem igaz, amit csak úgy kitaláltak az emberek felszínes, igénytelen öröme szolgálatára, giccs, ami ál, hamis, ami pótlék.

 

– Ez a kutya hamis? – kérdezte felháborodva. – Ámító? Hát nincs meg neki mindene, füle, lába, farka? Hiszen maga felszerelt egy réz oroszlánfejet az iratszekrényre, és imádja, és a vendégei is mind imádják, és kopogtatnak vele, mint a hülyék, holott annak az oroszlánnak még nyaka sincs, semmije, csak feje, a sok vendég meg veri vele egy olyan szekrény fáját, amiben maguk papírt tartanak. Az oroszlán, akinek nincs teste, az nem hamis, a kutya, akinek mindene olyan, mint egy kutyának, az igen? Mit hazudik itt nekem összevissza, mondja nyugodtan, hogy nem kell tőlem semmi, aztán kész. Az csak nem akadály, hogy a füle hegye csorba, hiszen maga üveg alatt dugdos valami cserepet, amit az athéni barátja ásott ki valami szigeten, netán az is ép, az a fekete piszkos, azt meri mondani? Legalább önmagának ne hazudjék, mondja ki, hogy fél a gazdától, azt megértem, csak ne próbálja már azzal leplezni a gyávaságát, hogy azt mondja valamire: giccs.

 

Az volt a riasztó, hogy csaknem eltalálta, mi az igazság. A kutyaszobrot én is visszataszítónak érzékeltem, de annak, hogy a mozsár mögé dugtam, nem ez volt a valódi oka, hanem amit kimondott, féltettem a férjemet, és az iraklioni múzeum egész anyaga nem érte volna meg, hogy újra rossz perceket okozzak neki, hát úgy hadartam, mint egy balos képzőművészeti kritikus. Emerenc gúnyosan hallgatta, aztán a kutyát elsüllyesztette mindig magával cipelt szatyra mélyére, s indult. Kimentében vette észre az előszobafal mellé árnyékba állított csizmát, felrántotta és elibém borította belőle az esernyőket. Olyan dühös volt, hogy vérpiros lett, és ordított rám.

 

– Meg van maga veszve? Mit gondol, épeszű ember csizmában tart esernyőt, hogy annak hoztam el, toknak? Hát olyan hülyének hisz, aki azt se tudja, mi illik, mi való?

 

Kirántotta a szerszámőrző előszobafal-fiókot, kikapott egy csavarhúzót, elkezdett dolgozni a csizmán. Háttal állt nekem, szemben a fénnyel, és szünet nélkül átkozódott, szokatlan élmény volt, gyerekkoromban se szidtak engem, a szüleim büntetési módja rafináltabb volt, nem szöveggel sebzett, hanem hallgatással, az jobban megrázott, ha valaki nem méltatott se szóra, se kérdésre, se magyarázatra. Emerenc hóna alá kapta a csizmát, szemmel láthatólag azzal a szándékkal, hogy viszi magával, elém meg lecsapta a leszerelt sarkantyút.

 

– Mert maga vak is, buta is, gyáva is – sorolta. – Mit szeretek magán, tudja az Isten, de akármit, nem érdemli. Tán ha öregszik, egyszer megjön az ízlése is, meg a bátorsága.

 

Elment, a sarkantyút ott hagyta az asztallapon. Felemeltem, a férjem minden percben megjöhetett, nem akartam izgalmat, vitát. Villant a taréj közepe, nagyot, vereset, elképedve álltam, kezemben a feketére oxidálódott műtárggyal, amelyet gránátkővel vert ki valaki. Emerenc, aki mindent lesúrolt, mielőtt a lakásba hozta volna, persze hogy észrevette, mit lelt odakinn, s ami miatt nekünk adta, nyilván nem a fél pár csizma volt, hanem a drágakő, amelyet súrolás közben felfedezett az ezüst sarkantyútallér közepén. Ha szétszereltetem az ötvössel, ékszert csináltathatok belőle, hibátlan, gyönyörű a kő. Megint csak azt éreztem, szemben a rőten hunyorgó gránáttal, hogy megszégyenültem, futottam volna az öregasszony után, aztán visszafogott a meggondolás, le kell szoktatnom róla, hogy esztelen eszközökkel, fegyelmezetlenül fejezze ki ragaszkodását. Ma már tudom, amit akkor még nem, hogy a vonzalmat nem lehet szelíden, szabályozottan és tagoltan kifejezni, és hogy nem fogalmazhatom meg a formáját senki helyett.