Aki ismer engem személyesen, vagy olvasta posztjaimat, esetleg áttanulmányozta Még mosolyog a rég letűnt fény című könyvemet, tudhatja rólam, hogy pesterzsébeti vagyok. Budapest XX. kerületében születtem, és itt élek azóta is. Az alábbi történet is Erzsébeten játszódik.
Még nagyjából húsz éve történt, a 2000-es évek közepén.
Egy igen kedves évfolyamtársam, akivel gimibe is együtt jártunk, nevezzük Krisztinek, valamilyen okból Erzsébeten szeretett volna találkozni velem. A részletek már eléggé elhomályosultak előttem. Talán közösen készültünk egy kiselőadásra? Vagy segítséget kért egy házi dolgozathoz, azt szerette volna, hogy véleményezzem, tippeket adjak? Az biztos, hogy a terv szerint valamilyen csendes, kellemes kis kávézóban találkoztunk volna, ahol leülünk, előszedjük a papírokat, és közösen megtárgyaljuk a teendőket.
Igen ám, de ez még húsz éve volt. És akkoriban Pesterzsébet nem dúskált a kávézókban.
Már akkor is a városközpontban laktam, kézenfekvőnek tűnt volna tehát, hogy a mindenhez közel lévő Mekiben üljünk le. Nem emlékszem már, miért vetettük el ezt az ötletet. Talán mindketten ódzkodtunk a „Mekiktől”, stílusunkhoz nem illett az a lelketlen egyenanyag, melyből ezeket a helyeket gyúrták. Soha nem is szerettem különösebben a mekis kaját, és valóban, ha csak egy csésze cappuccinót vagy gyümölcsteát szerettünk volna megiszogatni, miközben a dolgozat vagy kiselőadás részleteit tárgyaljuk meg, hát ehhez egy McDonaldsnál vélhetően mindketten valamilyen hangulatosabb helyet képzeltünk el.
Nem volt akkoriban Pesterzsébeten kávézó. Kiskocsmák persze voltak, de azok egyrészt később nyitottak, másrészt úgyszintén valahogy kevéssé illeszkedtek volna ahhoz a hangulathoz, melyben mi a dolgozat megbeszélését ideálisnak tartottuk.
Időnk persze volt, mint a tenger, így sétálgatni kezdtünk a kerületben, hátha találunk valamit.
Kriszti fölvetette, hogy a csarnok környékén egészen biztosan lesz valami kedves kiülős hely, így arrafelé is elkóboroltunk. De nem volt semmi.
Magam is csalódtam kissé. Ennél azért jobban fölszereltnek hittem szűkebb pátriámat. Végülis nem akartunk mi sokat. Egy asztalt, amely mellé leülhetünk. Valami egészen hétköznapi italt, kávét vagy teát, melyet közben elkortyolgathatunk. Tényleg nincs ebben az egész kerületben semmi ilyen hely?
Aztán fény gyúlt bennem.
Hiszen aki akkoriban Pesterzsébeten sokat buszozott, az nemcsak a Lakó fütyike feliratokat ismerhette jól. Szembeszökőek lehettek egyéb dolgok is. Például amikor a 66-os, 48-as vagy 23-as buszok Csepel vagy a belváros irányába tartva ráfordultak a templom után a nagy széles sugárútra, Pesterzsébet ütőerére, a Topánka utcára, előbb mindig áthajtottak egy szűk kis utcán, a Ferenc utcán. És ott, a sarkon, a Ferenc utca és a Szent Imre herceg utca sarkán mindig láthattuk a buszból a feliratot: EZ NEM LAS VEGAS, DE VAN EGY KLASSZ TERASZ.
Hát persze! Oda kéne mennünk. Ha van egy klassz terasz, akkor az a hely lesz a nekünk való!
Nosza, célba is vettük az objektumot. Nem emlékszem már, hogyan jutottunk be. Talán volt akkoriban egy külső bejárata, mint minden rendes kávézónak vagy kiskocsmának, de az is elképzelhető, hogy be kellett csöngetnünk. Az biztos, hogy a klassz teraszt kerestük. És meg is találtuk.
A klassz terasz voltaképpen egy kertecske volt. Ne valami idilli kis lugast gondoljunk el. Inkább egy sufni közegét, ahol minden beton, és mellettünk ott hevernek a kidobott autógumik, kerékpárláncok, fahasábok, és kerti szerszámok. Az asztal fölött bádogtető volt: hullámpala. Ez annál is hasznosabbnak tűnt, mert időközben erősen kezdett esőre állni az idő.
Leülhettünk hát végre, rendeltünk valami italt, elővettük a papírokat, és elkezdhettük megtárgyalni a dolgozat vagy kiselőadás részleteit.
Kriszti, mint mindig, nagyon felkészült volt, előre megvoltak a kérdései, a papírjain bejelölte a pontokat, a kérdéses részeket, melyekről véleményemet kérte.
Miről is lehetett szó? Ha a szakdolgozata volt a téma, akkor talán Márton László Árnyas főutca című munkájáról. Ha a közös kiselőadás, akkor egy nagyszerű németórát voltunk megtartandók. Igazán nem emlékszem már. Csak arra, hogy az eső csakugyan esni kezdett, és a fölöttünk lévő bádogtetőn elkezdtük hallani a koppanásokat.
Itt ezen a KOPP bekezdésen KOPP szerinted KOPP változtassak KOPP?
Te KOPP milyen KOPP elméleti KOPP szerzőt KOPP ajánlanál KOPP?
Arra KOPP van KOPP ötleted KOPP, hogy ezt a KOPP feladatot KOPP hogyan KOPP készítsük KOPP elő?
Itt KOPP nem lenne KOPP jobb KOPP esetleg KOPP lerajzoltatni KOPP velük KOPP ezeket a KOPP dolgokat KOPP?
De az eső nem kegyelmezett. Óriási zuhé támadt, és míg eleinte valamelyest azért ki tudtuk venni a sok koppanás között a másik szavait, egy pont után erre már esélyünk se volt.
KOPPKOPPKOPPKOPPKOPPKOPPKOPPKOPPKOPPKOPPKOPP…
Csak azt láttuk, hogy beszél a másik, de hogy mit mond?!
Elemi erővel tört rám a nevetés.
Ott ültünk, ezen a klassz teraszon, biciklipumpák és gereblyék között, és beszélgettünk irodalomról vagy némettanításról vagy Mártonról vagy Derridáról vagy ki tudja miről, és fogalmunk se volt, hogy a másik mit beszél. Csak a fülsiketítő kopogás hallatszott, de olyan elemi hangzavart bocsátva ránk, hogy még azt se hallottuk volna meg, ha a másik az életéért visít.
Igazából azonban szó se volt életért visításról, mert láttam, hogy már Kriszti sem beszél, hanem ő is röhög. Nem bírtuk abbahagyni, amíg alább nem hagyott ez a nyári zápor. Fogtuk a hasunkat, mert már fájt, annyira kellett kacagnunk, annyira abszurd, annyira semmihez sem hasonlítható volt ez az egész.
És tényleg nem is emlékszem többre.
Nincs már ott a Ferenc utcában ez a felirat, vélhetően bezárt a klassz terasz, talán már a tulajdonosok sincsenek ott. Az is lehet, hogy nem is élnek már. De nekem mindig eszembe fog jutni ez a délután, valahányszor kifordul a busz a templom után. Vagy amikor látom, milyen sok kellemes kis kiülős kávézó nyílt a kerületben, és tudom, hogy ma már nem kellene olyan sokáig keresgélnünk, hogy találjunk egy helyet, ahol megihatunk egy bögre lattét vagy cappuccinót. Ezeken a csinos, új helyeken soha nem nevettünk volna ennyire jóízűen.
