Éveken, talán évtizedeken át, ha megkérdezte tőlem valaki így nyár környékén, hogy és én vajon megyek-e nyaralni, nem tudtam mit felelni. Csak habogtam. Nem, nem megyek. Hogy mennék? Természetesen nyáron is dolgozom, máskülönben nem lesz bevételem, a járulékokat viszont minden hónapban fizetni kell. Hónapról hónapra láttam csak előre a jövedelmem, nem volt semmi tartalékom, vagy ha volt is valami, azt inkább lekötöttem a kiszámíthatatlan jövőre tekintettel.

 

De az igazi ok mégsem ez volt. Mint ahogy egy jelenség igazi oka a legritkább esetben anyagi. Ez inkább csak jó és hihető ürügy volt, olyan válasz, amely társadalmi szempontból még mindig a legelfogadhatóbbnak mutatkozott. Ja, ha nincs pénzed, akkor értelek. Ebbe nehéz volna belekötni. Az igazi választ ennél sokkal nehezebben tudtam volna elmagyarázni. Azért nem megyek nyaralni, mert nincs kivel.

 

Egyedülálló vagyok. Nincs családom, akikkel útra kelhetnék. A barátaim többsége viszont már fölépítette a saját maga kis egzisztenciáját, megházasodott, családot alapított, velük nyilván nem mehetnék. Utazzam hát egyedül? Csak úgy, bele a vakvilágba? Nem. Ilyesmihez akkor még nem volt meg a kellő… A kellő mim? Bátorságom? Kétségbeesettségem? Elmúlástudatom?

 

Tény, ma sokkal jobban állok anyagilag, mint tíz éve. Vannak tartalékaim, nincs mitől félnem. Ha hirtelen kiesne minden bevételem, pár hónapig még akkor is el tudnék éldegélni. (És pár hónap alatt minden bizonnyal találnék valami jövedelemforrást.) De meg is változtam, pontosabban meg is változott bennem valami; és ez a fontosabb. Egyre inkább azt érzem, hogy nincs már mire várnom.

 

Ha most nem nézem meg a világot, sohasem fogom.

 

Ha egyedül, hát egyedül.

 

Pár héttel ezelőtt meglátogattam a Szófa egyik alapító-szerkesztőjét, a nagyszerű írót, költőt és esszéistát, Bánki Évát, aki elültette bennem a gondolatot, hogy el kell mennem valahová. Muszáj. Nápolyba, Velencébe, Salzburgba, Bolognába, mindegy is. Legyen akkor mondjuk Trieszt. Igen, menjek el most nyáron Triesztbe.

 

Ez nem is bogár volt, beültetve a fülembe. Ez egy sas. Vagy nem is tudom, lehet-e fokozni egy ilyen képzavart. Csakugyan. Miért is ne? Pénzem? Van. Időm? Annyi mindig van. Hát akkor?

 

Választottam egy időpontot, foglaltam egy buszjegyet, foglaltam egy szállást, és elkezdtem töprengeni rajta, mit is fogok én ott csinálni. Persze semmit. Csak ott leszek, és nézelődöm, és járok, járok, járok, azt úgyis nagyon szeretek.

 

Aztán megdöbbenve vettem észre, hogy Trieszt nemcsak önmagában csodálatos: ott van tőle egy köpésre Duino!

 

Duino! Van olyan irodalomszerető ember, akinek nem mond ez a helynév semmit?

 

 

1912-ben az itteni kastély grófnője, Marie von Thurn-Taxis-Hohenlohe (teljes nevén: Marie Elisabeth Caroline Anne Léopoldine Polyxène Catherine Thérèse Raymonde prinses zu Hohenlohe-Waldenburg-Schillingsfürst) vendégül látta tengerparti kastélyában Rainer Maria Rilkét, aki megírta ott az Első Duinói Elégiát, mely a költészet történetének egyik valaha látott legcsodálatosabb versciklusát nyitotta meg.

 

A tíz költeményből álló ciklus legtöbb darabját nem Duinóban írta vagy nem ott fejezte be Rilke. De valami mégiscsak lehetett ebben a helyben, hogy valamennyit „ide címezte”. Vajon mi volt az? Nem lenne jó meglátni, megszagolni, megérezni, bejárni?

 

Persze sohasem jöhetünk rá a rejtélyre, hogyan pattanhatott ki valakinek a fejéből egy olyan csoda, mint ez a tíz elégia; de bizonyos, hogy valamivel többet megértünk valamennyi Duinói Elégiából, ha tudjuk, mit jelent ez a szó: Duino.

 

El fogok tehát menni Triesztbe, és el fogok menni Duinóba is. Már csak egyet alszom az indulásig.

 

Mit is mondhatnék többet? Hadd szólaljon meg az az elégia, amelyet Rilke még teljes egészében Duinóban írt. Ezekkel a sorokkal kezdődik. Nem hiszem, hogy méltón tudnék ehhez bármit is hozzáfűzni.

 

Wer, wenn ich schriee, hörte mich denn aus der Engel

Ordnungen? und gesetzt selbst, es nähme

einer mich plötzlich ans Herz: ich verginge von seinem

stärkeren Dasein. Denn das Schöne ist nichts

als des Schrecklichen Anfang, den wir noch grade ertragen,

und wir bewundern es so, weil es gelassen verschmäht,

uns zu zerstören. Ein jeder Engel ist schrecklich.*

 

___________________

 

 
*Hogyha kiáltanék, ki hallana engem
az angyalok rendjéből? és ha netán a szivére
vonna hirtelen egyik: én belepusztulnék
az erősebb lét közelébe. Mert hisz a Szép nem más,
mint az iszonyu kezdete, mit még elviselünk,
s mennyire bámuljuk, mert megveti szenvtelenül, hogy
összetiporjon. Iszonyu minden angyal.
(Nemes Nagy Ágnes fordítása)