Németh László: Égető Eszter (részlet)

Az Égető Eszter egy korszakokon átívelő, hatalmas családregény, amelyben benne van Magyarország egész XX. századi történelme egészen a második világháború utáni új rend kialakulásáig. A szöveg sokrétűsége, egyensúlyban tartott társadalomkritikája, színgazdagsága és gondolati vibrálása meghökkenti az olvasót.

Idézzük most a regénynek azt a részletét, amikor a '20-as években a Szeghátra (Szentesre?) költözött Eszteréket meglátogatja a gyerekkori jóbarát, Amál.

Miért szeretem annyira? Mert megérezteti, milyen egy "politikai rendszer". Minden rendszerben vannak napfényes, sikeres, boldog pillanatok, sikertörténetek és hétköznapi idillek, még ha az a rendszer önmagában mélyen problématikus is. Németh László azért nagyszerű író, mert mindkettőröl tud, mégpedig egyszerre. Tud a rendszerben sikeresek boldogságáról, de ennek a boldogságnak a szükségszerű törékenységéről is. Szeghát (Szentes?) a Horthy-kor kirakatvárosa volt, "ellenforradalmi" város, dőltek oda a fejlesztési pénzek. Az utazó elámul a tisztaságon, jóléten és fejlődésen. De a figyelmes olvasó persze tudja, hogy ez nem laudáció. Mélységes egyensúly működik, igazi történeti szemlélet, mint a legnagyobbaknál. El kell olvasnia ezt a regényt mindenkinek. [Bodrogi Csongor]

"A fiáker jó kemény keramitkockákon kopogott végig. A két pesti – Eszter friss kosztümjéből, a hordár meglepett tisztelgéséből, a pompásan gördülő kocsiból megérthette, hogy új, boldogabb elem vette őket a karjába, s az alkalmazkodás percei alatt a szembegördülő városkát kezdték dicsérni. Amál, noha a Máté-család idevaló, kislánykorában volt utolszor Szegháton. Károly pedig csak vonaton ment keresztül rajta. Egy kisebb Csomorkányt vártak, s meg voltak lepetve, milyen városias. – Ez másként kong – mondta Amál –, mint otthon a tégla. – A mellékutcákban meg aszfalt van – jegyezte meg Eszter. – Őszre már a járdákat is kirakják aszfaltlappal. – S mennyi üzlet! Nem látok egy földszinti lakást. Otthon az egész városban nincs ennyi üzlet. – S ez a sok fa – dicsérte Károly is. – Az egész út végig befásítva. – S a virágágyak alattuk. Úgy látszik, az Alföldön is érheti meglepetés az embert. – Nagyon kedves, tiszta kis város – örült Eszter is a tetszésüknek. – Erre a térre már emlékszem – mondta Amál, ahogy a megyeház tere kinyílott előttük. – De akkor még nem volt így parkírozva. – Az a megyeház is egész jó reneszánszmásolat – mondta Károly. – Kár, hogy a fák elfogják a kilátást rája.

Tovább nem lelkesedhettek, mert Eszter előrehajolt a kocsishoz: – Itt megállunk. Mire az ismerős fiákeres rögtön odafordult a nagytér egyik sarkára. – Ahá, tehát itt van a híres Máté-patika – mondta Amál, ahogy a mellékutca torkolatánál egy saroküzlet fölött nevük hatalmas négy betűjét a levegőben megpillantotta. Eszter örömmel ismerte föl tréfás meglepetéseiben azt a kis büszkeséget, amelyet az anyjuk nevelt Józsiért a Máté-lányokba. – Ez aztán patikának való hely – mondta Károly is. S mert akkorra már Józsi is jött a patikából, neki is megismételte. – Épp mondom a feleségednek, hogy ennél jobb helyen kevés patika van az országban. – De majd a házamat nézd meg – dicsekedett Józsi, a csókokból kibontakozva. Látszott, sehogy sem akarta átengedni, hogy az új házat Eszter mutassa be a sógorának. Az asszonyoknak is le kellett szállniuk s megvárni őt; a kocsi addig majd előremegy a házhoz a csomagokkal…

A leemelt kislány jó patikaszagot érez, fehér köpenyek gomolyognak körülötte, „milyen édes” – hallja hol a földön, hol a levegőben, s amikorra újra kikerül a mamája mellé az utcára, valami furcsa ízű cukor van a szájában. – Mennyire laktok a patikától? – kérdi Amál a kislány feje fölött, ahogy megindulnak. – Egy perc. – Akkor sokszor beugrasz te is. – Én jóformán soha, Józsi nem szereti… Azt mondja, ő se jön be az én konyhámba. Amál ránéz, hogy van-e keserűség ebben a mondatban; ő nem tűrné, hogy Károly kitiltsa őt a dolgából. De Eszter nyugodtan lépeget, nem látszik rajta semmi sérelem. Elöl Józsi a házát magyarázza a sógorának: „Az utolsó Bergmann-cső helyét is én jelöltem ki: villanyvezeték, vízszerelés, mind az én tervem szerint készült.” – Szép kis utca – néz szét Amál. – Nem emlékszel rá? Ebben lakott Lidika nénétek. Akinek a háza helyén a mienk épült. – Csak egészen homályosan. De milyen csinos kis porták. Kik laknak ezekben? – Kereskedők, megyei tisztviselők, kórházi főorvosok. Egy-két birtokos is. Itt nagyobb birtokok vannak a környéken. „Képzeld el, mi volt az – hallatszik Józsi hangja –, annak a sok mesterembernek a szájába rágni, hogy mit akarok.” – Úgy látom, itt nem tartják zárva nappal a kapukat – nézett be Amál az egyik kapun, amelyiken akkor ment be a postás. – S milyen szép kert van ott benn. – Igen, szinte versenyeznek a kertekben. Nézd ezt; egy öreg házaspáré. Azt mondják, olyan takarékosak, hogy az utcai ívlámpánál feküsznek le. A kertjükben azonban éjfélig ég a villany, hogy a sétálók benézhessenek. „Senki – szavalja Józsi. – Egy fiatal mérnököt fogadtam, hogy legyen, aki a terveket aláírja.”

Na, ez az – állt meg Eszter. – Melyik? – nézett körül Amál. De a kocsi még ott állt a vasrács előtt, a fizetésre várva; nem lehetett vitás, hogy melyik az. Eszter már tanúja volt egy-két ilyen házbemutatásnak; ismerte a néma játékot a meglepett arcokon. Először valami kába tájékozatlanság látszott; melyik ház lehet az, csak nem az, ott benn a telek mélyén. Aztán az órjási tető tükrözött az elbámulásokban. Józsi meredek tetőt rakott a házukra, a szöge mint az ónémet házaké, csak minden manzard nélkül. Aztán az tűnt föl, hogy ez a tető valahogy nagyon magasan van. Alul a földszint, az előugró gipszdíszes erkéllyel, aztán az emelet négy ablaka s a német tető alatt még egy kis oszlopos loggia. A néző, aki egy családi házat várt, elképedve méregeti a magas homlokzatot, s az oldalát nézi, hogy torony-e vagy van hozzávaló mélysége is, s ahogy a fejét balra hajtja, nyitott, móroszlopú csarnokot lát; a ház egész oldala nyitva, még egy kis medence is van előtte; hogy egészen olyan legyen, mint egy mór mecset belseje. Az egész épület a telek hátsó sarkába van beszorítva; az előtte levő kert meglehetősen kicsiny; friss gyep, néhány most letűzött fenyő s Eszter Cana indicái.

Eszter, anélkül hogy különösebben figyelné, Amál okos, szürke szemében is ott látja az elkábulás, meghökkenés, vizsgálódás színváltozásait. Az emberek egy részinél, különösen kezdetben, a meghökkenés őszinte csodálatba és lelkesedésbe ment át. „De hisz ez egy palota. Hány szoba van ebben? Legalább tizenöt s ez az oszlopcsarnok, Józsikám!” Másoknak azonban szivárványlani kezd a szemük, s túlzó magasztalással halmozzák el Józsit. („Ó, ez a tető, mintha csak Nürnbergben lennénk. És ez az alhambra, Józsikám!”), amelyből Eszter gúnyt érez ki. Az utóbbi időben mind több ilyen akadt, különösen azok között, akik már előbb is hallottak a házról. Amál azonban tapintatos volt, nem szólt semmit, inkább olyan pillantást vetett Eszterre, mintha azt akarta volna megtudni, hogy ő maga mit szól a házukhoz. De Eszter szemében sem büszkeség nem volt, sem szégyenkezés, sem dac. Nyilván tudta, hogy a ház egy kicsit különös, de ő már megszokta, rájött az előnyére, s vállalta, mások bármit gondolnak is. Amálnak ez az egyszerű pillantás, mellyel Eszter az övét viszonozta, még csodálatosabbnak tűnt föl, mint a bátyja háza. Ahogy bementek, megszorította a sógornője karját. – Szóval, ti itt laktok most? – mondta, az udvaron még egyszer körülnézve."