November vége, késő délután. Már besötétedett. Kabátban is fázom. De levetkőzöm teljesen meztelenre, csak egy úszónadrág van rajtam, és kimegyek a zimankóba (nulla fokot éppen hogy csak meghaladja a hőmérséklet), és belemászom az ilyenkor nem túl csalogató hideg vízbe, hogy leússzam negyven hosszt kerületünk gyógyfürdőjének nyitott úszómedencéjében.

 

És amikor tempózom a víz alatt, eszembe jut, honnan indultam.

 

Két rettenetes félelem keserítette meg gyerekkoromat. Biztosan több is persze, de kettőre határozottan emlékszem. Rettegtem az uszodáktól, és rettegtem a kötélmászástól.

 

Rettenetesnek tűnt a gondolat, hogy belemenjek egy olyan víztömegbe, ahol nem ér le a lábam. És rettenetesnek tűnt a gondolat, hogy fölmásszam egy szál kötélen olyan magasra, ahonnan szédítő mélységben van a föld.

 

Emlékszem, micsoda aggodalomban teltek az éjszakáim, a kivégzésére váró elítélt bizonyosságával tudva, hogy igen, engem is elvisznek majd oda, és bele kell mennem abba az elképzelhetetlenül mély vízbe. És engem is kényszeríteni fognak, hogy másszak föl azon a kötélen, és teljesen egyedül ostromoljak meg elképzelhetetlen magasságokat. Minden idegszálam tiltakozott a gondolat ellen.

 

Aztán mégiscsak megérkeztünk az uszodába.

 

A „Szpari” volt az. Vagyis a Spartacus uszodája, éppen az, ahol a legnagyobbak is, például Egerszegi Krisztina is úszni tanultak. Egyik alkalommal láttam is őt. A medence mellett felállított jakuzziban lazult az edzés után. Mert bár mi is hajnalban mentünk oda, nulladik órában, ő már végzett akkor, mikor mi megérkeztünk.

 

Milyen volt nekem a Szpari gyerekként? Mindenekelőtt félelmetes. Félelmetesen hatalmas. Az öltözőfolyosót föltették az emeletre, ahonnan leláthattunk a nagymedencére. Oda? Oda kell nekünk is lemennünk? Minden ízemben reszkettem. Harmadikos kisfiú voltam, nyolcéves lehettem. Sohasem féltem még annyira. Pedig sokszor féltem már. De itt most engem ki fognak végezni. A víz el fog nyelni.

 

 

A "Szpari", azaz a Kőér utcai uszoda

 

Egyelőre azonban megkíméltek minket. A kismedencéhez toloncoltak. Oktatónk egy bizonyos Kicsi bácsi volt, barátságos emberke. És kaptunk valamit, ami nagyon megnyugtatóan hatott rám: úszódeszkát. Az oktatás nem volt különösebben félelmetes, bár kellemes élménynek se mondanám. Éreztem, hogy nem vagyok jó, és hogy mindenki tudja rólam, beleértve a tanár bácsit is, hogy nem vagyok jó. Azt sem igazán tudtam elképzelni, hogy deszka nélkül mi történne. Vagyis nagyon is jól el tudtam képzelni: azonnal megfulladnék.

 

Egyik alkalommal helyettes oktató érkezett. A messze földön híres, rettenetes Erzsi néni. Tőle mindenki rettegett.

 

Érdekes ez. Egy férfi sohasem tud annyira kegyetlen lenni, mint egy kegyetlen nő. Erzsi néni maga volt a kíméletlen szigor. Tudtam, hogy észre fog venni. És meg is történt a legrosszabb. Amikor egy rémálom egyszerre valósággá válik. Rám mutatott. Nem értettem, mit akar. Aztán egyértelműen jelezte, hogy ki kell mennem elé. Elmondhatatlanul megalázó élmény. Ott állni szinte meztelenül egy egész osztály előtt, és mellettem egy hatalmas testű nő, aki azt csinálhat velem, amit akar. Azt is csinált. Megragadott két kézzel, és nemes egyszerűséggel behajított a vízbe. Kész, meghaltam. Úszódeszka nélkül ezt esélyem se lehet túlélni. De ekkor csoda történt. A víz fölnyomott. Én eddig azt hittem, a víz lehúz. De nem. A víz fölnyom. Revelatív élmény volt.

 

És bár sorsdöntő pillanat és élmény volt ez, mégis azt mondja minden zsigerem, és azt mondja bennem a pedagógus is, hogy nem, nem így kellett volna csinálni. Nem tudom, hogyan, de nem így.

 

Az uszoda ettől nekem nem vált rokonszenvesebb hellyé, de már tudtam valamit, amit addig nem: a víz nem ellenség. Föl fog nyomni.

 

Valamelyest tehát megtanultam úszni. Sőt technikai értelemben egész szépen is. Miközben sokan csapkodnak és fölverik a vizet, nálam szinte kicsit sem csobban, ha háton úszom. Azt is tudom, hogy a kart kifelé kell fordítani, hogy közvetlenül a fül mellett kell elhúzni, és hogy a lábbal nem biciklizni kell. Sok mindent tudok én. A Szpari mégiscsak a Szpari volt.

 

De igazából sohasem tudtam jól úszni. Gyorson sohasem sikerült elkapnom a levegővétel és kifújás ritmusát. Nem tudtam kifújni az egészet a víz alatt, így a rövid felszíni idő alatt kellett kifújni és újat venni is. Egy idő után fel is adtam. Ma sem úszom sohasem gyorson. Mellen is csak a „vécésnéni-technikával” megy, fejemet a víz fölött tartva. Csak a hátúszásomat nem kell szégyellnem.

 

Később a családdal jártunk sokat uszodába. Míg apukám a szokásos 1500 méterét rótta, én pár száz méter után kimerültem. Leültem a medence végébe, és onnan bámultam a nagyokat. Mígnem eljött a megváltás: mehetünk a szaunába. Mennyire vágytam is ott a melegre.

 

Sohasem úsztam aztán. Viszolyogtam a gondolatra is. Amikor megnyílt a kerületünkben az uszoda, tettem egy próbát. Elmentem párszor. Pár hossz után légszomjam volt. Aztán nem is mentem többet.

 

Hogyan lehetséges, hogy most mégis rendszeresen úszom, és hogy még élvezem is, sőt a legnagyobb hidegben is képes vagyok rávenni magam?

 

 

Nyáron könnyebb. Kép a csillaghegyi fürdőből

 

Van ennek egy egészen egyszerű magyarázata. Minden úszásetap után megjutalmazom magam. Nem, nem csokoládét eszem. Nem is rajzolok be a noteszomba piros pontokat. Hanem elmegyek szaunázni.

 

Hogy ez mekkora jutalom, azt nehéz lenne pontosan elmagyaráznom. Ha az úszómedencéhez a rettegés élménye kötődött, a szaunáéhoz a legmélyebb vágyakozásé. Mennyiszer gondoltam már rá, egész testemben vacogva, téli, őszi, tavaszi hidegekben, hogy milyen jó volna bebújni egy kályhába! És a szauna tulajdonképpen ezt jelenti: bebújni egy kályhába. A legmegnyugtatóbb helynek éreztem mindig is, ahol csodálatos faillat van, csend, béke, nyugalom, esetleg valami nagyon halk, relaxáló zene, és ahol kivételesen végre nem fázom.

 

Csak azzal a tudattal vagyok képes úszni, hogy utána majd eljuthatok erre a csodálatos helyre. De ez a tudat csakugyan ösztönöz. Nem, nem szeretek úszni; de szeretem a tudatot, hogy legyőzöm magam, a félelmeimet, a gyerekes rettegéseimet, a kényelmességemet, a tunyaságomat, a hajlamomat, hogy mindent a könnyebbik végén fogjak meg, és hogy próbára teszem az akaraterőmet. Ennek a vége a győzelem. Hogy már megint sikerült. Megint nem a kényelem irányított, hanem én irányítottam a kényelmemet. És amikor sikerült, kioszthatom magamnak a jutalmat, a legjobb jutalmat: a szauna csábító forróságát.

 

Sokan átúszták családunkban a Balatont. Sokakat ismerek személyesen, akik megtették. Pár hónapja mesélte a bátyám, aki a nyáron tette ezt meg, hogy milyen volt. Elültette a bogarat a fülembe. Egyszer talán én is megtehetném.

 

Elképzelem a jelenetet, ahogyan közeledik a part, és már tudom, hogy győzni fogok. Lehetséges bármi ennél csodálatosabb?

 

Ahhoz persze növelnem kellene a penzumot, 1000-ről előbb 1500-ra, aztán 2000-re, és így tovább. De az 1000-ig is fokról fokra jutottam el. Először csak 200 volt. Aztán kétszer 200. Aztán kétszer 300. Növeltem az adagot, mert büszke akartam lenni magamra. Miért ne lehetnék még büszkébb?

 

Ez azonban a jövő zenéje. Most csak annak örülök, hogy nem riaszt el a hideg sem, sőt külön erőt ad. Mert a hideg után még nagyobb a jutalom, még örömtelibb a forróság.

 

És mi a helyzet a kötélmászással?

 

Az egy másik történet. A magasságé. Az majd esetleg egy másik írás témája lehet.

 

Hiszen ha egyszer a mélységet legyőztem, miért ne győzhetném le a magasságot is?