Jól emlékszem a tavalyi, 2022-es könyvhétre. Persze nem volt semmiben sem más, mint bármelyik másik. Ugyanúgy bolyongtam a standok között, ugyanúgy nézelődtem önfeledten, ugyanúgy kezembe vettem egy csomó könyvet, ugyanúgy élveztem minden pillanatát, mint máskor. De volt egy különbség: hirtelen, nem is tudom, miért, tudatosult bennem, hogy nekem bezzeg nincs könyvem. Mennyi ember írt és publikált már valamit, százak, ezrek, százezrek. Mennyi ember neve ott virít a köteteken, mennyien dedikálnak most is; jók és középszerűek, érdekesek és unalmasak. Én nem. Pedig nekem aztán igazán szívügyem volt mindig az írás, már gyerekként szinte minden szabad percemet a rajztáblám és az írólapjaim társaságában töltöttem, és előbb a rendes, majd a rotring ceruzáimmal töménytelen mennyiségben ontottam magamból a betűket (nemrég bele is túrtam ezekbe a teleírt írólapokba; és némelyik tíz évesen alkotott szövegemre bámulva megállapítottam, hogy akkor még sokkal jobban tudtam írni, mint manapság). És mégis, másoknak vannak könyvei; nekem nincsenek.

 

Rossz érzés volt ez? Furcsa módon nem feltétlenül. Csak olvasónak lenni egyáltalán nem olyan rossz dolog. Valami furcsa mámor is van benne, a szabadság nehéz mámora. Aki csak olvasó, arra nem tudnak bélyeget sütni. Az nem tagja klikkeknek. Az nem jobboldali vagy baloldali, nem fasiszta vagy libsibolsi, nem tagja ilyen-olyan iskoláknak, köröknek, műhelyeknek. Nincsenek barátai és ellenségei. Független. Pont olyan tehát, amilyennek mindig szerettem volna lenni.

 

Járva a standokat, és tudomásul véve, hogy belőlem csak olvasó lett, arra is gondoltam, milyen jó ez a függetlenség.

 

 

Engem tényleg minden stand érdekel. A természettudományos ismeretterjesztő kötetek legalább annyira megragadják a figyelmemet, mint a szépirodalmiak. Szeretem az albumokat is, szeretem az építészettörténeti munkákat, szeretem a szakácskönyveket, a helytörténeti, filozófiai, orvosi könyveket, szeretek olvasni sportról, számítógépes játékokról, gyerekekről, pszichológiáról, divatról, állatokról, mindenről. Kivívott, kiharcolt függetlenség is ez, eloldalgásokból, elkullogásokból, nemet-mondásokból (vagy ha nem is nemet-mondásokból, de nemet-érzésekből) összeálló kivonulás mindabból, ami pártosodás, elkülönülés, gőg, sznobizmus, egymásra mutogatás, lenézés.

 

Túl jól hangzik ez? Nem lehet, hogy ez a kívülállóság-érzés maga a gőg? Nem lehetséges, hogy inkább a rókáról szól ez a mese, amelyik nem éri el a szőlőt, ezért savanyú neki?

 

De hát nem éreztem én savanyúnak. Épp ellenkezőleg: nagyon is édes volt nekem minden, az egész így együtt. Kedvenc tartózkodási helyem a könyvtár, kedvenc tárgyam a könyv, kedvenc formám a betű.

 

Hanem a kívülállóság gőgjében mégiscsak lehet valami. Vajon, ha kipróbálnánk egy tündéri álomban, hogy hopp, eltelik egy év, és nekem is lesz egy könyvem (mindegy, hogyan; az álmokban nem a részletek a fontosak), és már úgy járhatom a standokat, hogy egyik nap én is majd dedikálok, másképpen gondolnék az irodalom közegére?

 

Most megdörzsölöm a szemem, és szétnézek. (Ez még az álom.) Mit érzek?

 

 

Azt érzem, hogy kétféle ember vesz körül. Vannak a barátok, a családtagok és a kedves ismerősök. Ők feltétel nélkül büszkék, minden gyanakvás és kétely nélkül örülnek, együtt boldogok velem, és talán még nagyobb dolognak is tartják ezt, mint én magam. Ők azonnal lecsapnak a könyvre, eszükbe sem jut, hogy ne fizessék ki az árát, fölszerelkeznek eggyel, kettővel, néggyel, viszik, terjesztik, reklámozzák.

 

És vannak az irodalmárok. Akiknek már vannak könyveik. Ők gyanakodva méregetnek. Ők nem fizetnek a könyvért. Amikor megmutatom nekik az Írók Boltja sikerlistáját, nézzétek, ott vagyok, másra terelik a szót, mintha valami kellemetlenséget hoztam volna szóba, mintha ebéd közben a vécézésről beszélnék. Gratulálni némelyikük nem felejt el, de a légkörben azonnal érzem a gyanakvást.

 

Rádöbbenek, hogy igazuk van. Hiszen most a társaságukba keveredtem, és ki tudja, ki tudhatja, milyen ez az új fiú. Az újakkal jobb vigyázni. És különben is: a jövőket, távozókat ki győzné mind köszönteni? Csak az idei könyvhétre több mint 600 új kötetet jelentettek meg. Ki lenne képes rá, hogy több mint 600 könyvet egyszerre figyelemmel kísérjen? Aki irodalmár, annak inkább undora támad ettől a túltermeléstől. Minden új könyv lejjebb viszi a többi értékét. Ha csak egyetlen könyv lenne, az mindegyiknél többet érne. Ha hatmillió van, az olyan, mintha egy se lenne.

 

No de te mit érzel? Gyorsan mondd el, mielőtt fölébredsz!

 

Most akkor oda a függetlenséged?

 

Már szemeznek velem. Kellene egy szó, valamilyen pecsét. Az első kritikus, aki megtalálja, olyan lesz, mint a Bibliában Isten: a szó által teremt. A legbiztonságosabb persze nem mondani az égvilágon semmit; abból aztán biztosan nem lehet baj. A több mint hatszáz könyvből elég tíz-tizenötre szót vesztegetni. A többi majd úgyis szépen elsüllyed az örök feledésben. De ha valaki netán mégis mond egy szót, szinte mindegy is, mi az, az ott fog maradni a levegőben. És akkor íme, én is az leszek, aki olvasóként (és emberként) olyannyira nem akartam lenni: tábortag. Tudod, van az a srác! Kicsoda? Ja, az a… És az "az a…" utáni szót soha nem is mosom már le magamról.

 

De azért jó álom is ez, nem?

 

Ó igen, most már fájna fölébredni belőle.

 

Csak tudod, mi lenne jó? Mégis összeegyeztetni az álmot és a valóságot, megalkotni a fából a vaskarikát. Szóval, tudod, mint a mesében az okos lány. Úgy adni ki könyvet, hogy közben megmaradjak olvasó. Úgy remélni kritikát, hogy az ne nyomjon pecsétet rám. Úgy lenni belül, hogy kívül is legyek.

 

Na jó, látom, örök álmodozó maradsz. Ügyeskedhet, nem fog a macska...

 

Macska?... Mi ez a halk zene? Te jó ég! Hat húsz. Szundira állítom úgyis, majd hét tájban talán fölkelek.