Az elmúlt héten volt szerencsém hét napot Berlinben eltölteni. Egy szakmai továbbképzésen vettem részt, de a délutánjaim egészen szabadok voltak, így lehetőségem nyílt rá, hogy saját kényemre-kedvemre barangoljam be ezt a rendkívüli várost. Egyik nap Annával találkoztam, egy Berlinben lakó ismerősömmel, aki a berlini élet mindennapjaiba engedett bepillantani, hosszú órákat csellengtünk Kreuzberg utcáin, betértünk egy roppant rokonszenves spanyol-francia nő által vezetett kiskocsmába is, ahol éppen egy magyar borkóstoló zajlott egri borokkal, mi pedig megfigyelőként szívesen fogadtuk a ház nekünk szóló ajándékait. Közben hallgattuk, olvastuk a figyelmeztető jóslatokat, hogy a városra épp az évszázad vihara készül lecsapni, mindenki vonuljon biztonságos fedezékbe, mert a légköri állapotok alapján bizony még a tornádó sem zárható ki, sőt nagyon is valószínű. Mi persze csak kinevettük a rettegést; na ja, láttunk mi már vihart.
De honnan ismerem én Annát? Hát ennek a mély múltba belenyúló története van…
Az ELTE német szakának nálunk, kétszakosok körében nem volt különösebben jó imázsa. A vaskalapos szürkeség, az unalom és merevség fellegvárának tűnt; már az épületkomplexumot sem éreztük éppen vonzónak, ahová vagy a mindig túlzsúfolt 7-es busszal, vagy némi kerülővel, a hobbitokra méretezett ülésekkel rendelkező 74-es trolival kellett kizötyögnünk az Ajtósi Dürer sorra. Ebbe a kissé komor és szigorú közegbe felüdülést hoztak a külföldi lektorok. Lelkes fiatal, echte német (vagy épp osztrák) oktatók, akik többnyire országismeretet tanítottak, és már nyitott személyiségükkel is színfoltot jelentettek a jellemzően öreg és sokszor begyöpösödött professzorok közegében.
Egyikük, egy osztrák lány (alig pár évvel lehetett idősebb nálunk) az első órája végén valami furcsa szót írt föl a táblára: Leserkreis. Meg volt nevezve az időpont is; talán hétfő 19 óra. Én akkoriban egy Tamás nevű fiúval voltam nagyon jó barátságban, szinte minden órára együtt mentünk, és a szüneteket is végigbeszélgettük, mély, intim beszélgetések voltak ezek, főleg persze irodalomról, s más ily fontos emberi lomról. Amilyen introvertált és magának való volt ő is alapvetően, annyira meglepett, mennyire bátran benne volt minden ilyesmiben. Olyasmi ez, amit örök életemre megtanultam tőle. Igent kell mondani. El kell menni, meg kell nézni, ki kell próbálni. Persze, hogy megyünk. Leserkreis, hétfő hét, Dürer kávéház.
A Leserkreis, vagyis magyarul olvasókör csakugyan megrendezésre került. Kettőnkön kívül még két lány jelent meg. Egyiküket Beának hívták. A másikat? Először nem tudtuk megjegyezni a nevét, de úgy maradt meg, hogy „asszem Kati”. Onnantól kezdve mi ketten ezt az egyébként kivételesen szimpatikus lányt csak „Asszem Katinak” neveztük.
Az olvasókörbe mindig osztrák lektorunk hozott szövegeket. Ha jól emlékszem, egy-két nappal előbb bedobta a fachunkba a kifénymásolt írásokat, melyek hol versek voltak, hol (legtöbbször) novellák, hogy már felkészülten érkezhessünk, és a drága időnket már csak a szövegekről szóló könnyed beszélgetésre fordíthassuk. Tőle, a lektorunktól láttam először, hogyan kellene mindig eljárni, ha könyvből fénymásolunk ki valamit. Minden egyes alkalommal odaírta a fénymásolatra a kötet filológiai adatait; a szerzőjét, a címét, a kiadó nevét, a kiadás dátumát, és persze az oldalszámot. Először ezt kukacoskodásnak éreztem, de ma már tudom, hogy valóban mindig így kellene.
A beszélgetéseket — fogalmam sincs, miért, de — nagyon élveztem. Valami könnyed amatőrizmus lengte be a légkört. Egyikünk sem volt (még) irodalmár, nem is akartunk semmiféle irodalmári elvárásnak megfelelni. Egyszerűen csak elmondtuk, ami eszünkbe jutott, aztán reagáltunk a másik észrevételére. Talán az, hogy csupán öten voltunk, és mindenkinek bőven jutott szó (emlékeim szerint másfél órás lehetett egy ilyen szeánsz, azaz jó tizenöt percet mindenki beszélhetett), adta meg azt a boldogító érzést, hogy kimondtuk, amit szerettünk volna. Volt a kezünkben Handke, Schnitzler, Ernst Jandl, Erich Fried, Theresia Mora és sok mindenki más. Minden héten összejöttünk, és később sem felejtettük el egymást; jártunk a lektorunk budai lakásán, sőt összefutottunk egyszer Bécsben, egy igazi hagyományos bécsi kávéházban is, és egy rövid csevejre fölélesztettük olvasókörünk szellemét.
Az volt a terv, hogy nem hagyjuk annyiban a dolgot. Egy nagyon lelkes tanárunk a német szakon szintén megindított egy olvasókört. De ide már más társaság érkezett. Míg az „eredeti”, Dürer-kávézós körünkbe csak német szakosok (illetve ugye kettős szakosok) jártak, az új kör új helyszínére, a CD Fű teaházba más magyarosok is eljöttek. Ez már egy fokkal professzionálisabban szervezett dolog volt. Két hetente próza volt terítéken, melyet németes tanárunkkal vitattunk meg; két hetente pedig líra, melyet az ország minden bizonnyal legkiválóbb líraértőjével, aki azóta több kötetet és temérdek tanulmányt írt líraelméletről. Ide, ebbe a körbe érkezett Anna is (bár nem állandó résztvevőként), az én régi berlini ismerősöm.
Ez a kör már közel sem volt olyan varázslatos élmény számomra. Profibb volt, több volt a kimondatlan elvárás, és mindenekelőtt: sokkal több volt az ember. Heten-nyolcan, néha többen is ültünk a teázóban, és a társalgás olykor kellemetlen kanyarokat vett; vélemények jelentek meg, melyekkel nehezen tudtunk mit kezdeni. Mintha mindenki jobban ragaszkodott volna az igazához, és kevésbé lett volna nyitott, mint az eredeti körben. De lehet, hogy teljes mértékben tévedek, és ez a benyomásom szubjektív volt, és pusztán saját személyiségemből fakadt, mely eleve nehezebben kezeli a túl nagy társaságokat. Tény, hogy gyakran kielégítetlenül mentem el a beszélgetésről, mintha bennem maradt volna valami, amit nem tudtam kimondani.
De azért nagyon jó, hogy ezt a második kört is megszerveztük. Hogy mennyire jó, azt csak utólag látom igazán, most, hogy bizony újra és újra szeretnék beszélgetni másokkal a könyvekről, melyeket elolvasok, de hát nem lehet, hiszen egyrészt mások nem olvasták vagy nem pont most olvasták azt a kötetet, másrészt pedig hát kinek van ideje felnőttként heti másfél órát áldozni arra, hogy könyvekről fecserésszen. Akkor, csakis akkor használhattuk ki ezt a drága lehetőséget, és minden hátulütője ellenére csak áldani tudom a sorsot, hogy kihasználtuk, hogy részt vettünk benne, és amíg lehetett, éltettük.
Hát innen ismerem én Annát. Amikor találkoztunk, érdeklődtünk persze olvasókörös ismerőseinkről, barátainkról, mi van, mi lehet velük. Vannak, akikkel viszonylag jobban megmaradt a kötelék, vannak, akiket szinte teljesen szem elől vesztettünk. Így megy ez. De az olvasás és a vitázás szenvedélye örök. És az is, hogy ma is elmennék, ha hívnának. Hiszen van-e méltóbb egy emberhez, mint a szavaknak és mondatoknak ez a mély és szemtelen tisztelete, ez a könyvek inspirálta varázsos szellemidézés?
