Hadd kezdjem egy vallomással. Valahányszor olyan helyre kerülök, ahol sok a könyv, szóval könyvtárba, könyvesboltba, antikváriumba, vagy akár egy olyan szobába, ahol a falakat körben könyvek borítják, valami mélységes nyugalom és béke tölt el. Vajon mi okozhatja ezt? Az érzés nem egészen logikus. Hiszen a könyvek tartalma korántsem mindig békés; épp ellenkezőleg. A lapokon háborúk, forradalmak, gyilkosságok, bűnök, fájdalmak, sérelmek, füstbe ment tervek és tönkrement életek hemzsegnek. Miért hát, hogy az egész egyvelegből mégis – legalábbis számomra – a nyugalom hangulata árad?

 

Azt hiszem, az lehet az ok, hogy egy könyv megírása (legyen az akármilyen könyv is) nem történhet meg az események bizonyos szintű földolgozása nélkül (legyen az akármilyen földolgozás is). Ha nem is mindig több év, de mindig sok-sok óra munkája egy-egy könyv. Nem pillanatnyi ötletek kiplakátolása, nem csupán egy szellemes (vagy szellemtelen) hívószó világgá kürtölése; megrágás, tervezés, gondolkodás, kételkedés, sőt – azt hiszem – kétségbeesés előzi meg valamennyi kötet elkészültét. Ez a sok idő az, ami körülvesz, amikor könyvek vesznek körül. Ha könyvtárban járok, megtelik az életem idővel, tartalmas, gondos, gondolkodással telített idővel.

 

De vajon szükséges-e mindehhez bemenni egy közkönyvtárba? Az a különös, hogy nem. A könyvek közöttünk járnak. Egy átlagos budapesti munkanap során sokkal több könyvélményünk támadhat, mint képzelnénk. Csak ki kell nyitni a szemünket.

 

Persze én derűlátó vagyok. A szó szoros értelmében. Látom a derűt. Nem tudok hinni azoknak, akik szerint világunk élhetetlen, hiszen folyamatosan látok derűs részleteket. Ahol ennyi a derűs részlet, hogyan lehetne élhetetlen az egész? Az egész talán nem a részletekből tevődik össze?

 

Vegyük példának a piciny fűszálat. egy átlagos (mondjuk, COVID-hatások által kevéssé befolyásolt) munkanapomat. Jó, a villamoshoz való kisétálás közben kevés könyvbe futok bele, bár egy-egy plakáton elém-elém csillan egy-egy könyvreklám. Ezeket természetesen mindig elolvasom; minden plakátot igyekszem elolvasni. A megállóhoz kiérve viszont igazi szépirodalom is fogad. A JCDecaux évek óta hirdeti meg a maga novellapályázatát, én meg évek óta olvasgatom a kiplakátolt novellákat. Mindig az az érzés fog el ilyenkor, hogy hiszen ezeknél én sokkal jobbat tudok írni. Úgyhogy meg is próbáltam. Beküldtem egy gyorsan megírt szöveget (nem tehettem mást: a terjedelmi limit nagyjából egy A4-es oldalnyi szöveget engedélyez), és kíváncsian vártam az ítéletet. De nem kerültem ki az utcára. Először emiatt kissé megorroltam a zsűrire, de ez csak egy pillanatig tartott. Akármennyire hihetetlen is a szám, több ezer (!) novella közül kellett válogatnia a zsűrinek, és ebből húsz került ki a plakátokra. Kevesebb, mint minden századik. Aki zsűrizett már valaha, az tudja, hogy az ilyesmi sohasem lehet „igazságos”, pontosabban a dolognak mindig egy saját igazsága van, melyben milliónyi szempont ütközik milliónyi esetlegességgel. A lényeg nem is a győzelem, hanem a játék. Íme az írás emberek hatalmas tömegeit mozgatja meg, izgatja, foglalkoztatja, számtalan olyan embert is, aki egyáltalán nem irodalmár.

 

Már egy novellával telítve ülök a villamoson, ahol persze főleg a privát köteteimet bújom, de leszállva, átszállva például a metróra már a mozgólépcső két oldalán újabb könyvreklámok fogadnak. Ha pedig fölérek a felszínre, ott állnak a kedvenceim: a könyves szekerek. Nevetséges áron lehet itt egészen minőségi antikvár könyvekhez hozzájutni. Ha van egy kis időm, mindig megállok nézelődni a szekereknél. Vásárolni persze nagyon ritkán vásárolok, de nem is ez a célom. Inkább olyasmi ez, mint amikor tavasszal még hideg van, de már kisüt a nap; még szép, hogy az utca napsütötte oldalán sétálok.

 

Nemcsak szekerek vannak azonban a városban. Bizonyos helyeken polcokra, fülkékbe kitéve ingyenesen elvihető könyveket is találni. Van, ahol az elvitelnek csak egyetlen feltétele van: hozni is kell valamit. Ilyen például a Wekerle telep főterén található „Tégy egy könyvet, végy egy könyvet” kuckó (vagy ahogyan ők nevezik: könyvtároló), amelyet leginkább a busz ablakából sasoltam eddig, de mindig csodálatos kezdeményezésnek tartottam. Annyi könyv porosodik olvasatlanul a lakások legmélyén; miért ne lehetne őket fölszabadítani, kitenni az utcára, cserébe pedig hazavinni egy másikat, és frissült kedvet kapni az olvasáshoz?

 

 

A teljesen ingyenes elviteli helyek közül az egyik a mi kerületi vásárcsarnokunkban van. Onnan legutóbb például egy tökéletes állapotban levő Hiúság vásárát sikerült megszereznem. Pedig nem nagyon van hely már nálunk otthon, és a könyvek nagy halmokban hevernek mindenfelé; de a Hiúság vására nagyon régi és nagyon kellemetlen adósságom. Nem mondhattam nemet neki.

 

Végére értem? Dehogy. Bizonyos utcákban az ember szinte szó szerint belebotlik a könyvekbe. Az antikváriumok vagy régiségkereskedések elé kihelyezett ládákban ha nem is ingyen, de pár száz forintért kaparinthatók meg olykor egészen értékes kiadványok is. Persze sok ócska, vacak régi szerelmes regény mellett, sok olyan könyv mellett, amely már akkor sem érdekelt senkit, amikor kiadták; de épp ez a szép az egészben. Van ilyen is, van olyan is, az irodalom a legszabadabb közeg, nem zár ki senkit. És egészen biztos vagyok benne, hogy mindegyik kötetnek van valamilyen vevője. Aki egyszer megír egy könyvet, az nem hiába tette azt.

 

Aztán pedig ott vannak a bizonyos forgalmasabb csomópontokra kihelyezett zsebkönyvautomaták, ahol úgy lehet zsebkönyveket vásárolni, ahogyan a mellettük levő hasonló gépből presszókávét vagy Mars szeletet.

 

Mindeddig csak arról beszéltem, ami az utcán hever, ami mindenkié. Tanítok most egy középiskolában is. Bizonyos falak mentén ott is könyvekre leltem. Nem, nem az iskolakönyvtárban, hanem magán a folyosón! Persze sok a tankönyv közte, mindenféle tankönyv, kémia, biológia, matek. De láttam egészen másféle dolgokat is. Például egy Berkesi-regényt! Berkesi András a Kádár-korszak sikerírója volt, egyszersmind az általános „elrettentő példa”. A TTT kapcsán mindenki csak két kategóriáról szokott beszélni, mintha csak kettő lett volna. Volt ugye a kevés számú betiltott szerző, a rendszer néhány kérlelhetetlen kritikusa. És voltak a „tűrt” szerzők, ide tartozott a hatvanas évektől kezdve szinte mindenki, akit ma a korszak nagy írói között számon tartunk. Nem fordultak nyíltan szembe a rendszerrel, de nem is kedveskedtek neki. Kik voltak azonban a harmadik Té, a „támogatottak” kategóriában? Hát például Berkesi. Szívdobogva vettem kézbe a regényt. Íme, ilyen egy hamisítatlan (a rendszer maga nyomta rá a „hamisítatlan” pecsétjét) rossz író! Vajon milyen? Soha egy sort sem olvastam még tőle. Most igen. Milyen az első mondata? Milyen a második? Csakugyan rossz. Soha nem kezdenék úgy regényt. De íme, neki is helye van most egy iskola folyosóján. Az irodalom mindenkit befogad.

 

Sem könyvtárról, sem könyvesboltról nem esett eddig szó, és mégis: mennyi-mennyi helyről leselkedik ránk a könyv, a betű, az irodalom. Rossz és jó, régi és új, profi és amatőr, vacak és zseniális. Maga a város is egy hatalmas könyvtár. Bábeli könyvtár. Valahányszor kilépek az utcára, úgy érzem, körülölel a sok könyv, őrzi magában az időt, és biztonságosan melenget. Nem azzal, amit mond, hanem a puszta ténnyel, hogy vannak emberek, akik nem kímélik a fáradságot gondolataik és benyomásaik formába rendezésére, és nem elégszenek meg egy-egy szóval, csettintéssel vagy emojival, ha éreznek valamit.